Danielle szemszöge
Zokogva fetrengtem a földön. Az
orvosok bevittek, és benyugtatóztak. Az ágyon előre eredve folytak könnyeim.
Bárki jött be, nem figyeltem rá. Két hét múlva, mikor végre összeforrtak a
csontjaim, hazaengedtek. Haza is mentem. Felhívtam Johnt.
-
Szia… - mondta halkan. – Jobban vagy?
-
Hazaengedtek.
-
Szuper. – válaszolt csöppnyi lelkesedéssel sem.
-
Kate?
-
Megvan.
-
Edward? – csuklott el a hangom.
-
Ő is… bár nem tudom, hogy hol van, csak telefonon
beszélünk.
-
Értem. Gondolom, nincs sok esély rá, hogy beszéljek
vele.
-
Nem hiszem. Bocsi.
-
Semmi baj.
-
Nem jössz át?
-
De, persze.
Lementem, és felültem a
biciklimre. Csak mentem, és mentem, mikor egyszer csak elborította az agyamat a
köd, és nem láttam semmit. A következő pillanatban csapódást érzek. Repülök.
Majd földet érek. Felkelek. Megszédülök. Az utolsókat rúgom. Utolsó erőmmel
elkiáltottam magam.
-
Szeretlek, Edward! – és összeestem. Soha többé nem
láttuk egymást.
