Akkor is pofátlan leszek!

Danielle szemszöge

-          Akkor megadjam John számát, hogy elkérhesd Edét?

-          Nem, az bunkóság lenne… különben is… ha a sors úgy akarja, összehoz minket… megint… - a térdeimre tettem a kezeim, és azokon támaszkodtam.

-          Hát, ha így gondolod… de szerintem a sorsnál is van egy határ… - kuncogott. – És szerintem nem lenne bunkóság. Ha akarod, felhívom Johnt, hogy adja meg Edward számát…

-          De most koncertjük van! – akadékoskodtam. Nem akarok kiszolgáltatottnak tűnni. Minden Kate tesz meg nekem, milyen már ez? Nem, ezt nekem kell megoldanom.

-          És? John nekem azt mondta, bármikor hívhatom…

-          Jah, szerintem is nagyon bírná, ha koncert közben elkezdene csörögni a telója…

-          Azt mondta, hogy tetszem neki… - áradozott Kate.

-          Szupi! – legalább neki összejön.

Mivel eléggé lelombozódtam, ezért kimentem sétálni. Az eső is kezdett szemerkélni, és hideg volt, de nem érdekelt. Most már bizony szerelmi bánatom van. Hogy lehet ilyen feledékeny? Csak tocsogtam a tócsákban, már mindenem szétázott, mert esernyő nélkül mentem. Aztán eszembe jutott, hogy hazamehetnék. Úgy is tettem. Mivel felhívni nem tudtam, Johntól elkérni pedig pofátlanság lenne, ezért csak feküdtem az ágyon. Kate beírta a telefonomba John számát, de nem hívhatom fel. Akkora bunkóság lenne. És mi van, ha koncert közben hívom? Fenébe a jó modorral, talán még nem kezdődött el. Megnyomtam a gombot, és vártam. Nagyon remélem, nem rosszkor hívom.

-          Haló? – szólt bele John.

-          Szia, Danielle vagyok, rosszkor hívlak?

-          Nem, dehogy, a koncert még nem kezdődött el. Mizu?

-          Edward elfelejtette megadni a számát. – nevettem.

-          Igen, ezt általában elfelejti. – kuncogott. – Akkor megadom! – és bediktálta.

-          Köszi, John, nagyon rendes vagy! Akkor szerinted most Edwarddal is beszélhetek? – kérdeztem reménnyel telve.

-          Persze, ő már teljesen kész van, csak a haját állítgatja. Ha egy szál félreáll, nyomba rohan a tükör elé.  – nevetett.

-          Oké, és még egyszer, köszi! Szia!

-          Szia!

Aztán tárcsáztam Edward számát. Istenem, vedd fel!

-          Tessék? – szólt bele flegmán Edward.

-          Szia, Ed, Danielle vagyok! – mikor kimondtam a nevem, vett egy nagy levegőt.

-          Szia! De miért nem jelezte ki, ki hív? – gondolkozott hangosan.

-          Mert elfelejtetted megadni, te! –nevettem. Végre, megvan a cél!

-          Ja, értem. Kitől kérted el? – érdeklődött.

-          Johntól. Az ő száma Kate-től van meg.

-          Értem. És hogy vagy? – hallottam, hogy belemosolygott a mondatba.

-          Jól, köszi. Mikor találkozhatunk legközelebb?

-          Holnap szabad vagyok.

-          Az szuper. Akkor… miért nem jössz át? – vetettem fel.

-          Rögtön házhoz viszel? Ó, Bad Behaviour! – nevetett.

-          Jaj, te, nem azért, csak beszélgetni. Honlap úgy is rossz idő lesz.

-          Rendben, merre laksz? – bemondtam a címem, és azt ígérte, hogy holnap háromra itt lesz.

Még beszélgettünk egy keveset, de utána kezdődött a koncert. Mondta, hogy nézzem, mert élő adás van.  Bekapcsoltam, pont kezdődött. John és Edward ugra-bugrált ide-oda, fel voltak pörögve. Aztán jött egy dal, amit Edward úgy konferált fel, hogy „Ismerek egy csajt, aki tök jó fej, meg minden, és ezt a dal neki küldöm! Nevet nem mondok, de ha nézi, tudni fogja!” és édesen mosolygott a kamerába. Elolvadtam. Ez biztos nekem szólt. Tuti. 

Könnyen jött, könnyen ment...

Leültünk egymással szemben, és egy darabig csak bámultuk egymást. Olyan szép, zöld szemei voltak. Aztán jött a pincér, és rendeltünk. Ő sonkás-gombásat, és egy sima sonkásat, sok szósszal. Aztán megszólalt.

-          Tudod, amióta találkoztunk, nem tudlak kiverni a fejemből… - pirult el.

-          Hát, én se… - mosolyogtam.

-          De… hogy jöttél rá?

-          Voltam olyan hülye, és naiv, hogy beírtam a keresőbe: Edward, Dublin. Te voltál mondjuk az első találat. – nevettem.

-          Okos. – kacérkodott. – És amúgy, gondolom, te már mindent tudsz rólam. – mosolygott. – Most akkor én akarok mindent tudni rólad!

-          Hú… hát… nem is tudom. – pirultam. Ekkor megfogta a kezem. Az övé puha volt. Nagyon puha. Ekkor megcsörrent a telefonja. Szupi.

-          Bocs, ezt fel kell vennem! Haló? Igen? De! Mi… Oké… jól van, megyünk.  – aztán letette. – Bocsi, Danielle, de… mennem kell.

-          Már is? – kérdeztem csalódottan.

-          Sajnálom. Tudod, hol lehetnek Johnék? Mert úgy látom, itt már nem. – nézett körbe.

-          Persze, valószínűleg felmentek Katehez. – Edward nagyot nézett. – De nyugi, Kate nem az a… típus. Ő inkább beszélget.

-          Értem. Akkor… nem megyünk fel hozzá, szólni Johnnak, mert a telefonját nem veszi fel. Azt nem értem, akkor minek van neki…

Felmentünk Katehez, és valóban, ott voltak, szerelmetesen néztek egymásra. Edward elmondta Johnnak, hogy menniük kell és már el is mentek. Hát ez van… könnyen jött, könnyen ment. Aztán beugrott. Megint nem adta meg a számát! Utánuk futottam, de eltűntek. Basszus, ezek ilyen gyorsak? Aztán visszamentem Katehez, aki csak mosolygott.

-          Megvan John száma? – támadtam le.

-          Hm? - nézett rám. – Ja, meg! – nevetett. – Miért?

-          Mert járni akarok vele, szerinted miért?

-          Edward megint elfelejtette megadni? – nevetett.

-          Valahogy úgy.

Akció indul!

Danielle szemszöge

Vasárnap, hétfő… és végre kedd! Reggel frissen és üdén ébredtem fel, ami nem szokásom. Elmentem zuhanyozni, miközben a Lipsticket énekeltem. Felkaptam egy pólót, és egy farmert, és leültem a reggeliző asztal elé. Mit is egyek? A gabonapehely mellett döntöttem, tejjel. Belapátoltam, aztán ledobtam magam a babzsák fotelba, és bekapcsoltam a tévét. Mindenhonnan a Jedward fiúk arca köszönt vissza. Egész délelőtt tévéztem, utána ebédet csináltam magamnak. Pontosabban akartam. Aztán, mivel odaégett a hús, csak salátát ettem, de azt sokat. Utána leültem a gép elé, és ordíttattam a zenét. Mrs. Wilson átkopogtatott a falon, hogy halkabban dübörögjek, de nem érdekelt. Ugráltam, énekeltem (meglepően fejlődött a hangom) és boldog voltam. Úgy kettő körül felhívott Kate, hogy háromkor találkozunk a helyszínen. Akkor besütöttem a hajam, és felvettem azt a csini pólót, amit Katetel vettünk. A táskámba belehajtogattam a fehér ruhát, és mellé az ékszereket. Felvettem egy rózsaszín karkötőt, meg egy fülbevalót, és már mentem is. Kate megint előbb odaért, mint én. Megöleltem, majd intett, hogy kövessem. Harry állt előttünk, aki meg kell, hogy mondjam, az évek alatt sármosabb lett. Na, de nekem Edward a befutó! Harry szájon puszilta Katet, és már értettem mindent. De nem szóltam egy szót se, csak mentem utánuk. Harry megjegyezte milyen jól áll a farmer, én meg kinyögtem egy ’Köszi, Harry!’-t. Aztán beléptünk egy zsongó terembe. Mindenki sikítozott, sírt vagy éppen nevetett, és középen pedig ott ültek ők. A szívem nagyot dobbant. Megpillantottam Edwardot. És ebben most biztos voltam. Ő Edward!

-         Az ott John, az pedig Edward! – mutatta Harry, mivel látta, hogy vizsgálom őket. Remek! Már megint összetévesztettem őket!

Harry átvezetett miket a tömegen, és éreztem, ahogy az arcom rákvörösbe vált. A kis rajongók méltatlankodtak ugyan, de amikor meglátták Harry-t, kicsit elbizonytalanodtak. Aztán már csak pár sornyi rajongó állt köztem, és Edward között. John és testvére készségesen osztotta az autogrammokat, és álltak be fotópózba. Edward az irányomba nézett, és megakadt a szeme. Tudtam, hogy felismert. Válaszul elmosolyodtam, mire, lepillantott a következő CD-re, amit dedikálnia kell. Amikor odaértünk, akkor aranyosan rám mosolygott, és megkérdezte.

-         Hova írhatom?

-         Bocs, elfelejtettem papírt hozni. – mosolyogtam.

-         Az kár. Pedig sokat ér az aláírásunk. Egy fotót? – vigyorgott tovább.

-         Fényképező gépem sincs. – most már egyre vigyorogtam.

-         Akkor tudod mit? A dedikálásnak fél óra múlva vége. Mit szólnál… ha elhívnálak pizzázni?

-         Tökéletes! – mosolyogtam.

-         Akkor fél óra múlva ’A PIZZÁZÓNÁL’! – gondolom a rajongók miatt nem mondta ki a nevét. Aztán átnyújtott egy cetlit, amin a pizzázó neve volt.

-         Okés! – kacsintottam, és Katetel odébbálltunk.

Amikor kiértünk, sóhajtottam egyet, majd Kate nyakába ugrottam. Vagy százszor megköszöntem, nagyon örültem. Fél óra múlva randi! Edwarddal. Istenkém, nem hiszem el!

-         Ez tök jó! – nevetett velem Kate.

-         És te? Úgy láttam, igen csak bámultad John, és utána dumáltatok is! Mesélj!

-         Oké… - mosoylgott. – De ne itt. Menjünk hozzám, oké? Ahhoz közel van ’A PIZZÁZÓ’! – nevetett.

-         Rendben.

Taxit fogtunk, és már ott is voltunk Katenél. Gyönyörű háza volt, mint egy apróbb palota. Le voltam nyűgözve!

-         Nah, szóval… - ült le. – Tetszik! – vigyorgott.

-         Gondoltam! – nevettem. – És miről dumáltatok?

-         Elhívott… pizzázni. – nevetett.

-         Gondolom ugyan oda. – mosolyogtam. Azért remélem nem dupla-randi lesz. Nem azért, de szeretnék kettesben lenni Edwarddal.

-         Nem baj?

-         Nem, dehogy. Csak, ne dupla-randi legyen, mert azokat nem szeretem. Olyan kínosak.

-         Szerintem is. Na, akkor öltözz át, én is átöltözök, és lassan indulhatunk is.

Úgyis lett. Fél négykor ott vártunk ’A PZZÁZÓ’ előtt, és vártuk Edwardékat. A Jedwardot. El sem hiszem! A Jedwarddal randizunk! Jaj, ez olyan rajongósan hangzott. Mindegy. És akkor egy fekete autó hajtott be a pizzázó elé, és kiléptek belőle Edwardék. Napszemüvegben, kapucniban, úgy, mint az első találkozásunkkor. John odament Katehez beszélni, Edward pedig mellém.

-         Hölgyem, mehetünk?

-         Persze! – nevettem.

-         Ha tudtam volna, hogy ilyen csinos leszel, kiöltözök!

-         Nem baj. – mosolyogtam. És bementünk ’A PIZZÁZÓBA’.

Felismert!

Mivel Edward része igen rövidre sikerült, ezért most egyben rakom fel Danielle részével. :)

Danielle szemszöge

Katherine felmutatta a belépőjét, és már bent is voltunk. Nagy nyüzsgés volt, minden kis rajongó sikítozott, és ugrált. Katherine megfogta a kezem, és a másik irányba húzott. Egy darabig még látszott a rajongók áradata, aztán eltűntek. Egy hosszú, kivilágított folyosóra értünk, ami nagyon hasonlított egy kórházi folyosóra. Itt elengedte a kezem, és mentem mögötte. Egy húsos ember állt elénk, akitől kissé megijedtem. Ez, ha megfog egy narancsot, abból narancslé lesz! De Kate csak felmutatta a belépőjét, és az ember félreállt. Egy újabb hosszú folyosó következett. Aztán nevetgélés, és egy halk ’Au, John!’. Megdobbant a szívem. Megérkeztünk. Kate bekopogott egy ajtón, amit Louis Walsh nyitott ki. Végigmért minket, én pedig nyeltem egyet. Aztán megkérdezte, mit akarunk. Kate felmutatta a belépőjét ismét, és elmondta, hogy találkozni szeretnénk az ikrekkel. Hirtelen arra gondoltam, hogy vissza kéne fordulni, elmenni innen, de gyorsan. De Louis megszólalt.

-          Sajnálom, most nem érnek rá. Hamarosan egy utolsó hangpróba lesz. És utána kezdődik a koncert. Jöjjenek vissza utána.

-          Amikor már rajongók hada fog itt állni? – kérdezte sértődötten Katherine.

-          Sajnálom, de most nem engedhetem be magukat. Talán majd máskor.

Ennyi, Kész, vége. A zseniális tervemnek annyi. Még utoljára ránéztem Walshra, és akkor megjelent mögötte Edward. Vagy John… nem tudom megkülönböztetni őket. Egy pillanatra felém nézett, és tudtam, hogy felismert. Vagyis ő Edward. Néztük volna egymást percekig, ha (valószínűleg) John nem dobja fejbe egy vizes palackkal. Ekkor Edward nekitámadott, és megjegyeztem:

-          Szép hangpróba.

Louis hátra nézett, és meg forgatta a szemét.

-          Kérem, most távozzanak!

-          Addig nem, amíg be nem enged minket! – emelte fel a hangját Kate.

-          Már mondtam, hogy most nem alkalmas!

-          Jaj, most két percet nem tudnak ránk szánni?

-          Hát… - nézett hátra Louis – Nem!

És bevágta az ajtót. Már majdnem sírtam. Nem jött be. Még csak egy szót sem válthattam velük. De legalább Edward felismert. Talán most már könnyebb lesz. Talán ő is keresni fog. Remélem…

Edward szemszöge

Ma lesz a koncert. Johnnal nagyon izgulunk, mintha csak először lépnénk színpadra. Ilyenkor általában baromkodással vezetjük le a feszültséget. Hosszú folyosókon mentünk végig, mire elértünk az öltözőnkbe.

-          Hangpróba, fiúk! – szólalt meg Louis.

-          Oké, egy pillanat! – szóltam, és az ásványvizes palackokra pillantottam. Megragadtam, és jól John fejéhez vágtam, ami aztán szétrepedt, és a víz kifolyt a padlóra.

Csak nevetni tudtam, és elkezdtem ösztönösen hátrálni. John ilyenkor mindig bedurvul. Közel voltam az ajtóhoz, és láttam, hogy Louis éppen beszélget valakivel. Egy lány volt ott, kb. 21 éves, zöld ruhában, és vörös hajjal, mögötte pedig egy gyönyörű, fekete ruhás lány. Néztem egy ideig, olyan ismerős volt. Várjunk csak! Ez Danie… John megdobott egy vizes palackkal. Rávetettem magam Johnra, hogy visszakapja. Közben viszont egészen máson járt az agyam. Danielle… itt van? Mit akarhat? Csalódottnak tűnt. Aztán egy ajtócsapódást hallottam.

-          Fiúk, hangpróba, most! – utasított Louis. Miért nem engedte be őket?

Csalódottan néztem az ajtóra, aztán megkezdtük a hangpróbát…

Köszönöm, Katherine!

Danielle szemszöge

-          Igen!... Igen!.... Köszönöm Kate! Sokat segítesz…. Igen, kirúgtak. De még egyszer köszi, hogy elintézed! Hogy köszönhetném meg?... Ó, Kate, te egy angyal vagy… Rendben, akkor holnap hétkor az épület előtt… igen, kiöltözök… Szia!

Elintézve! Ez az! Holnap találkozok Edwarddal! Jaj, Istenem! De mit vegyek fel? Nincs semmi csinos göncöm! Sürgősen el kell mennem, venni egyet! Akkor megyek is! Dublin egy olcsóbb ruhaboltja felé vettem az irányt, remélve, hogy találok valami olcsó, csinos ruhát. Meg is találtam. Egy csinos, fekete koktélruha, apró, selyemszalaggal körbekötve a derekamon, vettem hozzá illő cipőt is (ugyanis a legutóbbinak ugye letört a sarka), és otthon majd átbogarászom az ékszereimet. Enyhe sminket teszek majd fel, és csinos leszek, hogy azért ne undorodjon tőlem. Fúh, most bepörögtem! Holnap találkozok Edwarddal. Tükörbe néztem. A hajam egy nagy gubanc, a bőröm nem igen szép. Szóval szépítő fürdőt kell vennem. Arcpakolás, habfürdő, körömápolás, stb. Fürdés közben a Lipsticket hallgattam. Megragadott, amikor rájuk kerestem. Az Ooo rész megvan. Mikor végeztem, ettem egy főtt tojást, és lefeküdtem aludni. Másnap korán ébredtem, és feltettem egy avokádópakolást, és kifestettem gyöngyház színűre a körmöm. Hajat mostam, és megszárítottam, és tornáztam egy kicsit, hogy fittebbnek tűnjek. Utána lezuhanyoztam (megint, én észlény) és máris dél volt. Ettem egy almát, és egy kis joghurtot, utána leültem tévét nézni. Pont a klipjük ment a tévében. Őrült, de nagyon vicces klip volt. Utána el voltam még egy darabig a tévén, majd lehuppantam a laptopom elé. Csináltam magamnak twittert, mert olvastam, hogy nekik is van. Nem követem őket, csak elolvastam, miket írtak. Olyan baromságokat, hogy mittomén hol találkoztak rajongókkal, és nagyon klassz volt, meg minden, és kaptak vattacukrot. Nézegettem a tweetjeiket, majd ránéztem az órára. Jesszusom, öt óra van! El kell kezdenem készülődni. Felvettem a fekete ruhát, átkötöttem a selyemszalagot. Kerestem egy szép fülbevalót, és egy nyakláncot. Jöhetett a smink. Halványszürke szemfestéket tettem fel, kispiráloztam a szempilláimat, és szájszínű szájfénnyel kifestettem a szám. Még egyszer kifésültem a hajamat, és belebújtam a cipőmbe. Ezúttal nem fogok mérgemben dobbantani, bár lehet, hogy megint elkapna… És elindultam taxival az épület felé. Hét előtt tíz perccel értem oda, Katherine már ott volt. Zöld, térdig érő ruhában volt, vörös haja – mint mindig – göndören omlott vállaira. Huncut, zöld szeme volt, szeplői pedig csak még jobban kihangsúlyozták azokat. Mosolyogva indult felém, és megölelt. Igen, jóban voltunk. És tudtam, hogy egyszer még el kell mesélnem neki, miért kértem a szívességet. Majd. Talán holnap, de nem ma. 

Hmm...

Edward szemszöge

Egy újabb koncert elintézése. Szuper. John meg persze a rajongókkal van. Mint általában. Én meg intézzem a nehezét. Mint általában. Éppen felfelé haladtam a lépcsőn sapival a fejemen (hiába, nem kéne, hogy felismerjenek, de ez valahogy mindig fordítva sül el), amikor egy fiatal (kb. velem egykorú) lány cipőjének a sarka letört, és elkezdett a föld felé zuhanni. El kell kapnom! Vagy öt lépcsőfok választott el tőle, szóval egy hatalmasat ugrottam, és megfogtam. Magamhoz szorítottam, nehogy még egyszer elessen, vagy megszédüljön. Kicsivel volt alacsonyabb nálam – ezt nem szoktam meg, általában alacsony lányokkal szoktam találkozni. Mármint a rajongóimmal. Kb. egy percig öleltem, aztán elengedtem, de még mindig fogtam a karját, hátha megszédül. Lenéztem az arcába. Nagy, mély barna szemei voltak, olyanok, mint a tejcsokoládé, hosszú, aranybarna haja lágyan omlott a vállára. Úgy láttam, ő is vizsgál engem. Aztán kilépett a magas sarkúkból, és felvette őket. Kicsit mintha megingott volna, ezért, gyorsan megjegyeztem.

-          Óvatosan, nehogy megszédülj!

-          Á, ne félts engem. – vágta rá. – Ami ma történt velem, ahhoz képest ez semmi, csak hab a tortán.

-          Miért, mi történt?

-          Hát, tömören? Kirúgtak! – beletúrt a hajába, és elgondolkozott.

-          Ó, sajnálom. – jó kis napja lehetett. - Amúgy a nevem Edward! – törtem meg a pillanatnyi csendet. 

-          Danielle. De szólíts csak… igazából nem tudom, milyen beceneveim vannak. – elpirult.

-          Lehetnél… Dan… - annyira vicces volt Dannek hívni, hogy nem állhattam meg, nevetnem kellett. 

-          Jaj, ne már, nem akarok fiú lenni! – nevetett velem.

-          Akkor nem tudom. És, ha már itt tartunk, te milyen becenevet adnál nekem? – mosolyodtam el. Csinos lány, talán lehetne valami köztünk…

-          Eddy…Ed… ilyen alap becenevek. – forgatta a szemét. 

-          És… mást?

-          Nem tudok. – nevetett. Olyan édesen, hogy rögtön szerelembe estem.

-          Edward! – nem igaz! John, csak két percre nem hagynál békén?

-          Megyek! – kiabáltam vissza. – Hát, jól volt találkozni, és… vigyázz a sarkokkal.

-          O…ké?

-          Szia, majd még találkozunk – remélem! – meg kellett ölelnem. Még egyszer, talán utoljára. Nem valószínű, hogy még fogunk találkozni. Sajnos.

-          Szia! – suttogta.

És már ugráltam is le a lépcsőn, kettesével szedve a fokokat, és oda rohantam John mellé.

-          Mi van? – kérdeztem idegesen.

-          A rajongók? – mutatott rájuk.

-          A koncert? – és Danielle? De ezt már nem mondtam ki.

-          Még nem intézted el?

-          Nem olyan könnyű megtalálni azt az irodát. – hazudtam könnyedén.

-          Oké, menj, de siess! Harmadik emelet, 10-es szoba, tudod!

Megint nekilendültem az utamnak, remélve, hogy még találkozhatok Danielle-vel. De ő sajnos úgy tűnik idő közben kislisszolt valahol, mert nem találtam sehol. Bánatosan mentem be a szobába, és elintéztem a koncertet. 

A francba!

Danielle szemszöge

A fenébe, ez nem lehet igaz! Reménykedtem, hogy legalább Edward jó lehet a mai napomban, de nem, miért is? A sors azt akarja, hogy szörnyű életem legyen! Ne legyen pasim, se munkám, se semmim, csak egy kis lyuk, ahol ellakhatok! A francba! A mai nap fénypontja a reggeli kávé volt, komolyan. Ennél rosszabb napot elképzelni se tudok. Ó, Edward. Mindig az ő képe lebeg előttem. Annyira… angyali volt. Mintha Isten küldte volna rám, hogy ne szomorkodjak az elbocsátás miatt… Bár én ezek után nem nagyon hiszek Istenben… még csak a száma sincs meg… mármint Edwardnak… Pedig pont az esetem!... Azt hiszem… remélem… Ó, drága csoki, te legalább itt vagy nekem… de kevés vagy! Ha legalább beléd lenne vésve Edward száma… Felültem az ágyamon, és rápillantottam a laptopomra. Dublin talán nem olyan nagy… remélem… Lehuppantam a laptop elé, és begépeltem a Google-be (hiába, Google a barátom), hogy Edward, Dublin. Rögtön egy csúcsos hajú fiú képe fogadott. Jézusom! Első reakcióm az volt: ki ez? A második pedig az, hogy mennyire ismerős. A szeme, mintha csak Edwardot látnám… óh, én tökfej. Hogy lehettem ennyire vak? Az oké, hogy el voltam keseredve, meg minden. De hogy azért őt ne ismerjem fel, még ha nem is állt égnek a haja, meg nem volt feszülős gatyában az ikertesója mellett. Hülye, vaksi, naiv én. Még ha nem is vagyok nagy rajongója, mindenki tudja, ki is ő. Szerintem még a vakok is felismerik! Csak én nem. Én, a magam hülye, vaksi, naiv fejemmel. Edward… Grimes? Hát ez szuper… egy világhírnevű énekesbe szerettem bele, akinek ráadásul még ikertestvére is van! Király. Csak én tudom az ilyen fiúkat kifogni? Vagy egy bunkó, izomagyú testfelépítő, vagy egy nácista önimádó, vagy egy drogdíler (igen, volt ilyen pasim is, körül-belül 1 óráig – ez az az idő volt, amíg be nem vallotta, hogy mivel foglalkozik), és most? Egy híresség. Szuper. Danielle, te már csak ilyen vagy. Nem tudsz kifogni egy hétköznapi, kedves, és helyes srácot se? Hülye, vaksi, naiv én. Ezt nem hiszem el. Nem, nem, nem! Miért? Miért vagyok ennyire szerencsétlen? De akkor is… Edward… Grimes. Jedward. Muszáj találkoznunk, hátha… á, már biztosan elfelejtett. Csak egy lennék a sok, visítozó, ugrabugráló és sírdogáló rajongó közül. Nem, én ezt nem akarom. Más eszközökhöz kell folyamodnom. Az Isten szerelmére, húsz éves vagyok, majd csak kitalálok valamit! Valamit… tudom is! Ó, ez az, ördögi kis tervem van! Lehet, hogy kirúgtak, de attól még a kapcsolataim megvannak! Katherine biztos el tudja intézni nekem! Csodás. Úgy is tartozik nekem (hosszú sztori, legyen elég annyi, hogy ha én nem lennék, már négy hónapja nem lenne munkája), szóval örömmel megteszi. Rendben. Hol lesz legközelebb koncertjük? Böngésztem egy kicsit, és a hivatalos oldalukon érdekes infóra akadtam. Holnap pont az én drága, régi munkahelyemen fognak fellépni. Tökéletes! Katherine majd elintézi nekem a találkát, és, akkor nem leszek egy a sok, visítozó, ugrabugráló és sírdogáló rajongó közül. Jó kis terv. Rendben, először is, fel kell hívni Katherinet...

Sors

Danielle szemszöge

Csalódva léptem ki a teremből. Mr. Johnson szavai mélyen lesújtottak. Meg se fordultam, úgy csuktam be magam mögött az ajtót. Szavai még mindig a fülemben csengtek – ha csak nem szajkózta még mindig ugyan azt az irodájában -, ahogy mélyen a szemeimbe néz, és egyszerűen kijelenti: Ki van rúgva! Egy világ omlott össze bennem, és nem tehettem mást, mint hogy eltűröm. Lassan lépkedtem a folyosón, lehajtott fejjel. Úgy éreztem, mindenki rajtam nevet. Mit sem törődve magas sarkúimmal, mérgesen dobbantottam az egyik lépcsőfokon. Hiba volt. A sarok letört, én pedig elvesztve az egyensúlyomat elkezdtem zuhanni lefelé. Kinyújtottam a karom, hogy elkapjam a korlátot, és valahogy látványosan megálljak, de két kéz gyorsabb volt nálam. Elkapott, és felhúzott. Szorosan magához szorította, gondolom, nehogy megint elessek. Bódító illata volt. Nem olyan oroszlánszag, és nem is dezodor – hanem valami egészen más. Sajátos, és – meg kell, hogy mondjam – igen kellemes illata volt. Pár perc múlva elengedett, és megvizsgálta az arcom. Én is az övét. Úgy nézett ki, mint egy angyal. Szemei zöldek voltak, haja – ami kilógott a baseball sapka alól – aranyszőke. Igen magas volt, legalábbis nálam biztos magasabb pedig én se vagyok egy törpe. Kiléptem gyorsan magas sarkúimból, és felemeltem őket, csak hogy tegyek valamit, és megtörjem a mozdulatlanságot. Nem szerettem tétlenkedni. Mikor lehajoltam megszólalt.

-          Óvatosan, nehogy megszédülj.

-          Á, ne félts engem. – vágtam rá. – Ami ma történt velem, ahhoz képest ez semmi, csak hab a tortán.

-          Miért, mi történt? – kérdezte ártatlanul, akár egy kis gyerek. Nehéz volt ellenállni neki.

-          Hát, tömören? Kirúgtak! – idegesen túrtam a hajamba.

-          Ó, sajnálom. – és úgy nézett a földre, mintha az ő keze is benne lenne. Egy pillanatra ezen el is gondolkodtam…

-          Amúgy a nevem Edward! – mosolyodott el.

-          Danielle. De szólíts csak… igazából nem tudom, milyen beceneveim vannak. – Újabb leégés. Perfect. Még egy rendes srác, aki ráadásul még helyes is, és valószínűleg nem bűnöző, és én eltolom. Szuper…

-          Lehetnél… Dan… - de elnevette magát.

-          Jaj, ne már, nem akarok fiú lenni! – nevettem vele.

-          Akkor nem tudom. És, ha már itt tartunk, te milyen becenevet adnál nekem? – mosolyodott el kacéran. Ezek szerint nem égtem le… annyira…

-          Eddy…Ed… ilyen alap becenevek.

-          És… mást? – mosolygott még mindig kacéran.

-          Nem tudok. – nevettem.

-          Edward! – hallatszott a távolból egy hang.

-          Megyek! – kiáltotta vissza. – Hát, jól volt találkozni, és… - lepillantott a lábaimra – vigyázz a sarkokkal.

-          O…ké? – meg voltam illetődve. Igen, nagyon.

-          Szia, majd még találkozunk – remélem! – és megölelt. Ismét beszippantottam bódító illatát, és hirtelen nem akartam elengedni. De tudtam, hogy muszáj, ezért elengedtem.

-           Szia!

Milyen helyes fiú. Este még biztos felhívom… várjunk csak… nem adta meg a számát, a francba! Utána néztem, de már eltűnt. Ennyit arról, hogy még találkozunk. Pedig én reménykedtem. Ó, Edward!