Edward szemszöge
Egy újabb koncert elintézése. Szuper. John meg persze a rajongókkal van. Mint általában. Én meg intézzem a nehezét. Mint általában. Éppen felfelé haladtam a lépcsőn sapival a fejemen (hiába, nem kéne, hogy felismerjenek, de ez valahogy mindig fordítva sül el), amikor egy fiatal (kb. velem egykorú) lány cipőjének a sarka letört, és elkezdett a föld felé zuhanni. El kell kapnom! Vagy öt lépcsőfok választott el tőle, szóval egy hatalmasat ugrottam, és megfogtam. Magamhoz szorítottam, nehogy még egyszer elessen, vagy megszédüljön. Kicsivel volt alacsonyabb nálam – ezt nem szoktam meg, általában alacsony lányokkal szoktam találkozni. Mármint a rajongóimmal. Kb. egy percig öleltem, aztán elengedtem, de még mindig fogtam a karját, hátha megszédül. Lenéztem az arcába. Nagy, mély barna szemei voltak, olyanok, mint a tejcsokoládé, hosszú, aranybarna haja lágyan omlott a vállára. Úgy láttam, ő is vizsgál engem. Aztán kilépett a magas sarkúkból, és felvette őket. Kicsit mintha megingott volna, ezért, gyorsan megjegyeztem.
- Óvatosan, nehogy megszédülj!
- Á, ne félts engem. – vágta rá. – Ami ma történt velem, ahhoz képest ez semmi, csak hab a tortán.
- Miért, mi történt?
- Hát, tömören? Kirúgtak! – beletúrt a hajába, és elgondolkozott.
- Ó, sajnálom. – jó kis napja lehetett. - Amúgy a nevem Edward! – törtem meg a pillanatnyi csendet.
- Danielle. De szólíts csak… igazából nem tudom, milyen beceneveim vannak. – elpirult.
- Lehetnél… Dan… - annyira vicces volt Dannek hívni, hogy nem állhattam meg, nevetnem kellett.
- Jaj, ne már, nem akarok fiú lenni! – nevetett velem.
- Akkor nem tudom. És, ha már itt tartunk, te milyen becenevet adnál nekem? – mosolyodtam el. Csinos lány, talán lehetne valami köztünk…
- Eddy…Ed… ilyen alap becenevek. – forgatta a szemét.
- És… mást?
- Nem tudok. – nevetett. Olyan édesen, hogy rögtön szerelembe estem.
- Edward! – nem igaz! John, csak két percre nem hagynál békén?
- Megyek! – kiabáltam vissza. – Hát, jól volt találkozni, és… vigyázz a sarkokkal.
- O…ké?
- Szia, majd még találkozunk – remélem! – meg kellett ölelnem. Még egyszer, talán utoljára. Nem valószínű, hogy még fogunk találkozni. Sajnos.
- Szia! – suttogta.
És már ugráltam is le a lépcsőn, kettesével szedve a fokokat, és oda rohantam John mellé.
- Mi van? – kérdeztem idegesen.
- A rajongók? – mutatott rájuk.
- A koncert? – és Danielle? De ezt már nem mondtam ki.
- Még nem intézted el?
- Nem olyan könnyű megtalálni azt az irodát. – hazudtam könnyedén.
Megint nekilendültem az utamnak, remélve, hogy még találkozhatok Danielle-vel. De ő sajnos úgy tűnik idő közben kislisszolt valahol, mert nem találtam sehol. Bánatosan mentem be a szobába, és elintéztem a koncertet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése