Danielle szemszöge
Csöndben battyogtunk ki az épületből, nem vártuk meg a koncertet. Hívtunk egy-egy taxit, és vártunk. Amikor Kate taxija megjött, és felém bökött.
- Elintézem, hogy találkozhass velük. Csak azért is! – mondta dacosan. Már nem igazán a szívesség miatt akarta, hanem megmutatni Louisnak, hogy igenis, találkozni fogunk a Jedwarddal. De én ezt egyre kevésbé hittem.
Megöleltem, aztán megjött az én taxim is. Otthon ledobtam a magas sarkúkat, és ledőltem az ágyra. A plafont bámultam, és nem gondoltam semmire. Semmire. Úgy negyed óra múlva elmentem lezuhanyozni, felvettem a pizsamám, és visszadőltem az ágyra, hogy bámuljam a plafont, és ne gondoljak semmire. De aztán megcsörrent a telefonom.
- Haló? – szóltam bele mélabúsan.
- Szia, Katherine vagyok! – hadarta a vonal túloldalán Kate. – Átmehetek?
Kinéztem az ablakon. Esett. Utána az órára pillantottam. Aztán végül kiböktem.
- Gyere!
- Tíz perc és ott vagyok!
Úgy gondoltam, össze kéne szedni magamat, szóval megmostam az arcom, és kifésültem a hajam. Két pohárban vizet melegítettem, hogy teát csinálhassak. Aztán már csöngetett is. Az ajtóban egy öleléssel fogadott, én meg próbáltam mosolyogni, végülis nem szakítottak velem vagy ilyesmi.
- Teát?
- Igen, kérek, köszi. – suttogta.
- Epres?
- Igen, sok cukorral. – elmosolyodtam. Jól ismertem Katet. És tudtam, hogy most eljött az ideje, hogy elmeséljem, mi a szitu.
Leültem mellé a másik babzsák fotelbe, és mély levegőt vettem. Odaadtam neki a teát, mire ő beleszürcsölt.
- Tökéletes. – mosolygott. – Szóval, miért is akartál illetve akarsz találkozni a Jedwarddal?
- Hát… - sóhajtottam. – Hosszú sztori.
- Rendben. – tette le a teáját. – Időnk az van, és a kíváncsiságom is a megfelelő szinten van. – nem fenyegetően hatott, inkább barátian. Rámosolyogtam.
- Hát… - kezdtem bele. – Tudod, kirúgtak, és hát… - nem tudtam, hogyan öntsem szavakba, ami történt. – letört a cipőm sarka. És Edward éppen ott volt, és elkapott, hogy ne essek el. És… elbeszélgettünk. – Kate kerek szemekkel nézett. – Tényleg, csak beszélgettünk! Tartott vagy… öt percig? – Katherine megértően bólogatott. - És minden tök jó volt, aztán valaki – gondolom John – elhívta. És elment. Telószám, meg minden nélkül. Hát, ezért. És ma azt hiszem felismert.
- Miből gondolod? – hajolt előrébb.
- Olyan ’Hát te is itt vagy, Danielle?’ pillantása volt. Csak az a fafejű (itt nem fafejűt mondtam) nem engedett be minket.
- Szemét! De erről jut eszembe. Van két jegyem a következő koncertjükre! – vigyorgott Kate.
- Semmi kedvem elmenni! – nyöszörögtem.
- Akkor sem, ha azt mondom, előtte dedikálás lesz?
- És?
- És… megvannak a kapcsolataim, hogy a sor elejére kerüljünk… - vigyorgott egyre jobban, kilátszottak tökéletesen fehér fogai.
- Kate, te egy… zseni vagy! – ugrottam a nyakába. – Ott végre elbeszélgethetnék vele! Úristenem!
- Oké, értem én, hogy boldog vagy, de éppen ezért nem kéne megfojtani! – nyögte.
- Hoppá, bocsi, de… annyira örülök! – és elkezdtem ugrálni, meg táncikálni.
- Azt látom! – nevetett Kate.
Mikor abbahagytam az örömtáncot, a második legfontosabb dologra koncentráltam.
- Mikor lesz a koncert, és hol? És, mit vegyek fel? Úgy értem mit illik felvenni egy dedikálásra, ami után koncert lesz, és… - hadartam, de Katherine közbevágott.
- Nyugi! Kedden lesz kétsaroknyira innen. A ruhád én elintézem, és minden egyén mást is. Neked csak az lesz a dolgod, hogy ne kukulj meg! Holnap elmegyünk bevásárolni, oké?
- De hát holnap vasárnap lesz!
- És? A kedvenc boltom mindig nyitva van, és… mindent lehet kapni benne!
- Oké, akkor ezt megbeszéltük. – és még egyszer megöleltem drága jó barátnőmet – mert ezek után szerintem barátomnak mondhatom.
