Leültünk egymással szemben, és egy darabig csak bámultuk egymást. Olyan szép, zöld szemei voltak. Aztán jött a pincér, és rendeltünk. Ő sonkás-gombásat, és egy sima sonkásat, sok szósszal. Aztán megszólalt.
- Tudod, amióta találkoztunk, nem tudlak kiverni a fejemből… - pirult el.
- Hát, én se… - mosolyogtam.
- De… hogy jöttél rá?
- Voltam olyan hülye, és naiv, hogy beírtam a keresőbe: Edward, Dublin. Te voltál mondjuk az első találat. – nevettem.
- Okos. – kacérkodott. – És amúgy, gondolom, te már mindent tudsz rólam. – mosolygott. – Most akkor én akarok mindent tudni rólad!
- Hú… hát… nem is tudom. – pirultam. Ekkor megfogta a kezem. Az övé puha volt. Nagyon puha. Ekkor megcsörrent a telefonja. Szupi.
- Bocs, ezt fel kell vennem! Haló? Igen? De! Mi… Oké… jól van, megyünk. – aztán letette. – Bocsi, Danielle, de… mennem kell.
- Már is? – kérdeztem csalódottan.
- Sajnálom. Tudod, hol lehetnek Johnék? Mert úgy látom, itt már nem. – nézett körbe.
- Persze, valószínűleg felmentek Katehez. – Edward nagyot nézett. – De nyugi, Kate nem az a… típus. Ő inkább beszélget.
- Értem. Akkor… nem megyünk fel hozzá, szólni Johnnak, mert a telefonját nem veszi fel. Azt nem értem, akkor minek van neki…
Felmentünk Katehez, és valóban, ott voltak, szerelmetesen néztek egymásra. Edward elmondta Johnnak, hogy menniük kell és már el is mentek. Hát ez van… könnyen jött, könnyen ment. Aztán beugrott. Megint nem adta meg a számát! Utánuk futottam, de eltűntek. Basszus, ezek ilyen gyorsak? Aztán visszamentem Katehez, aki csak mosolygott.
- Megvan John száma? – támadtam le.
- Hm? - nézett rám. – Ja, meg! – nevetett. – Miért?
- Mert járni akarok vele, szerinted miért?
- Edward megint elfelejtette megadni? – nevetett.
- Valahogy úgy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése