Akkor is pofátlan leszek!

Danielle szemszöge

-          Akkor megadjam John számát, hogy elkérhesd Edét?

-          Nem, az bunkóság lenne… különben is… ha a sors úgy akarja, összehoz minket… megint… - a térdeimre tettem a kezeim, és azokon támaszkodtam.

-          Hát, ha így gondolod… de szerintem a sorsnál is van egy határ… - kuncogott. – És szerintem nem lenne bunkóság. Ha akarod, felhívom Johnt, hogy adja meg Edward számát…

-          De most koncertjük van! – akadékoskodtam. Nem akarok kiszolgáltatottnak tűnni. Minden Kate tesz meg nekem, milyen már ez? Nem, ezt nekem kell megoldanom.

-          És? John nekem azt mondta, bármikor hívhatom…

-          Jah, szerintem is nagyon bírná, ha koncert közben elkezdene csörögni a telója…

-          Azt mondta, hogy tetszem neki… - áradozott Kate.

-          Szupi! – legalább neki összejön.

Mivel eléggé lelombozódtam, ezért kimentem sétálni. Az eső is kezdett szemerkélni, és hideg volt, de nem érdekelt. Most már bizony szerelmi bánatom van. Hogy lehet ilyen feledékeny? Csak tocsogtam a tócsákban, már mindenem szétázott, mert esernyő nélkül mentem. Aztán eszembe jutott, hogy hazamehetnék. Úgy is tettem. Mivel felhívni nem tudtam, Johntól elkérni pedig pofátlanság lenne, ezért csak feküdtem az ágyon. Kate beírta a telefonomba John számát, de nem hívhatom fel. Akkora bunkóság lenne. És mi van, ha koncert közben hívom? Fenébe a jó modorral, talán még nem kezdődött el. Megnyomtam a gombot, és vártam. Nagyon remélem, nem rosszkor hívom.

-          Haló? – szólt bele John.

-          Szia, Danielle vagyok, rosszkor hívlak?

-          Nem, dehogy, a koncert még nem kezdődött el. Mizu?

-          Edward elfelejtette megadni a számát. – nevettem.

-          Igen, ezt általában elfelejti. – kuncogott. – Akkor megadom! – és bediktálta.

-          Köszi, John, nagyon rendes vagy! Akkor szerinted most Edwarddal is beszélhetek? – kérdeztem reménnyel telve.

-          Persze, ő már teljesen kész van, csak a haját állítgatja. Ha egy szál félreáll, nyomba rohan a tükör elé.  – nevetett.

-          Oké, és még egyszer, köszi! Szia!

-          Szia!

Aztán tárcsáztam Edward számát. Istenem, vedd fel!

-          Tessék? – szólt bele flegmán Edward.

-          Szia, Ed, Danielle vagyok! – mikor kimondtam a nevem, vett egy nagy levegőt.

-          Szia! De miért nem jelezte ki, ki hív? – gondolkozott hangosan.

-          Mert elfelejtetted megadni, te! –nevettem. Végre, megvan a cél!

-          Ja, értem. Kitől kérted el? – érdeklődött.

-          Johntól. Az ő száma Kate-től van meg.

-          Értem. És hogy vagy? – hallottam, hogy belemosolygott a mondatba.

-          Jól, köszi. Mikor találkozhatunk legközelebb?

-          Holnap szabad vagyok.

-          Az szuper. Akkor… miért nem jössz át? – vetettem fel.

-          Rögtön házhoz viszel? Ó, Bad Behaviour! – nevetett.

-          Jaj, te, nem azért, csak beszélgetni. Honlap úgy is rossz idő lesz.

-          Rendben, merre laksz? – bemondtam a címem, és azt ígérte, hogy holnap háromra itt lesz.

Még beszélgettünk egy keveset, de utána kezdődött a koncert. Mondta, hogy nézzem, mert élő adás van.  Bekapcsoltam, pont kezdődött. John és Edward ugra-bugrált ide-oda, fel voltak pörögve. Aztán jött egy dal, amit Edward úgy konferált fel, hogy „Ismerek egy csajt, aki tök jó fej, meg minden, és ezt a dal neki küldöm! Nevet nem mondok, de ha nézi, tudni fogja!” és édesen mosolygott a kamerába. Elolvadtam. Ez biztos nekem szólt. Tuti. 

Könnyen jött, könnyen ment...

Leültünk egymással szemben, és egy darabig csak bámultuk egymást. Olyan szép, zöld szemei voltak. Aztán jött a pincér, és rendeltünk. Ő sonkás-gombásat, és egy sima sonkásat, sok szósszal. Aztán megszólalt.

-          Tudod, amióta találkoztunk, nem tudlak kiverni a fejemből… - pirult el.

-          Hát, én se… - mosolyogtam.

-          De… hogy jöttél rá?

-          Voltam olyan hülye, és naiv, hogy beírtam a keresőbe: Edward, Dublin. Te voltál mondjuk az első találat. – nevettem.

-          Okos. – kacérkodott. – És amúgy, gondolom, te már mindent tudsz rólam. – mosolygott. – Most akkor én akarok mindent tudni rólad!

-          Hú… hát… nem is tudom. – pirultam. Ekkor megfogta a kezem. Az övé puha volt. Nagyon puha. Ekkor megcsörrent a telefonja. Szupi.

-          Bocs, ezt fel kell vennem! Haló? Igen? De! Mi… Oké… jól van, megyünk.  – aztán letette. – Bocsi, Danielle, de… mennem kell.

-          Már is? – kérdeztem csalódottan.

-          Sajnálom. Tudod, hol lehetnek Johnék? Mert úgy látom, itt már nem. – nézett körbe.

-          Persze, valószínűleg felmentek Katehez. – Edward nagyot nézett. – De nyugi, Kate nem az a… típus. Ő inkább beszélget.

-          Értem. Akkor… nem megyünk fel hozzá, szólni Johnnak, mert a telefonját nem veszi fel. Azt nem értem, akkor minek van neki…

Felmentünk Katehez, és valóban, ott voltak, szerelmetesen néztek egymásra. Edward elmondta Johnnak, hogy menniük kell és már el is mentek. Hát ez van… könnyen jött, könnyen ment. Aztán beugrott. Megint nem adta meg a számát! Utánuk futottam, de eltűntek. Basszus, ezek ilyen gyorsak? Aztán visszamentem Katehez, aki csak mosolygott.

-          Megvan John száma? – támadtam le.

-          Hm? - nézett rám. – Ja, meg! – nevetett. – Miért?

-          Mert járni akarok vele, szerinted miért?

-          Edward megint elfelejtette megadni? – nevetett.

-          Valahogy úgy.

Sosem hittem volna...

Katherine szemszöge

Harry ment elöl, mi mögötte, és haladtunk a rajongók között. Aztán amikor odaértünk, Edward és Danielle elkezdett csevegni. Néztem őket egy darabig, amikor John megszólított.

-          Szia! Hova írhatom? – mosolygott.

-          Ó, én csak a barátnőmet kísértem el! – mentegetőztem, mivel nem voltam akkora rajongó.

-          Értem. – aztán Edwardékra nézett, akik között forrt a levegő. – Nem jönnél el velem… ide? – nyújtott át egy cetlit, amikor is Edward is átnyújtott egyet Daniellenek. – Olyan fél óra múlva.

-          De… miért is ne? – mosolyogtam.

És már mentünk is ki az épület elé Daniellevel. A nyakamba ugrott, és vagy százszor megköszönte, nevetett, sikongatott, szóval nagyon örült. Mivel volt még fél óránk, ezért hazamentünk, hozzám. Aztán, mivel nagyon nyaggatott, leültem, és elmondtam neki mindent.

-          Nah, szóval… Tetszik!

-          Gondoltam! – nevetett. – És miről dumáltatok?

-          Elhívott… pizzázni.

-          Gondolom ugyan oda. – lombozódott kicsit le.

-          Nem baj?

-          Nem, dehogy. Csak, ne dupla-randi legyen, mert azokat nem szeretem. Olyan kínosak.

-          Szerintem is. Na, akkor öltözz át, én is átöltözök, és lassan indulhatunk is.

És már mentünk is a bizonyos pizzázó elé, és vártunk. Nemsokára egy fekete kocsi hajtott be a pizzázó elé, és kiszálltak belől a fiúk. Napszemüveget viseltek, és kapucnis melegítő felsőt. John mellém lépett, és beinvitált a pizzázóba. Ő egy sonkás-gombás pizzát rendelt, én egy ananászost. Fél óra múlva kihozták, és elkezdtünk falatozni. John folyton nézett – ezt nem tudtam mire vélni. Mivel igen csak untam, hogy néz, ezért kicsúszott a számon.

-          Csak nem tetszem? – kacérkodtam.

-          De! – nevetett John. Na, erre nem számítottam. Azért így? Látta, hogy meglepődöm, ezért folytatta. – De most komolyan. – pirult el.

-          Fúh. – csak ennyit tudtam kinyögni.

Rám nézett a nagy, mély, zöld szemeivel, és akkor hirtelen… én is beleszerettem. Sosem hittem volna, hogy Harry után még lesz valaki, akiben megbízhatok, és aki tényleg tetszik. Úgy döntöttünk, felmegyünk hozzám… de nem azért! Csak beszélgetni. De tényleg! Csak beszélgetni. 

Akció indul!

Danielle szemszöge

Vasárnap, hétfő… és végre kedd! Reggel frissen és üdén ébredtem fel, ami nem szokásom. Elmentem zuhanyozni, miközben a Lipsticket énekeltem. Felkaptam egy pólót, és egy farmert, és leültem a reggeliző asztal elé. Mit is egyek? A gabonapehely mellett döntöttem, tejjel. Belapátoltam, aztán ledobtam magam a babzsák fotelba, és bekapcsoltam a tévét. Mindenhonnan a Jedward fiúk arca köszönt vissza. Egész délelőtt tévéztem, utána ebédet csináltam magamnak. Pontosabban akartam. Aztán, mivel odaégett a hús, csak salátát ettem, de azt sokat. Utána leültem a gép elé, és ordíttattam a zenét. Mrs. Wilson átkopogtatott a falon, hogy halkabban dübörögjek, de nem érdekelt. Ugráltam, énekeltem (meglepően fejlődött a hangom) és boldog voltam. Úgy kettő körül felhívott Kate, hogy háromkor találkozunk a helyszínen. Akkor besütöttem a hajam, és felvettem azt a csini pólót, amit Katetel vettünk. A táskámba belehajtogattam a fehér ruhát, és mellé az ékszereket. Felvettem egy rózsaszín karkötőt, meg egy fülbevalót, és már mentem is. Kate megint előbb odaért, mint én. Megöleltem, majd intett, hogy kövessem. Harry állt előttünk, aki meg kell, hogy mondjam, az évek alatt sármosabb lett. Na, de nekem Edward a befutó! Harry szájon puszilta Katet, és már értettem mindent. De nem szóltam egy szót se, csak mentem utánuk. Harry megjegyezte milyen jól áll a farmer, én meg kinyögtem egy ’Köszi, Harry!’-t. Aztán beléptünk egy zsongó terembe. Mindenki sikítozott, sírt vagy éppen nevetett, és középen pedig ott ültek ők. A szívem nagyot dobbant. Megpillantottam Edwardot. És ebben most biztos voltam. Ő Edward!

-         Az ott John, az pedig Edward! – mutatta Harry, mivel látta, hogy vizsgálom őket. Remek! Már megint összetévesztettem őket!

Harry átvezetett miket a tömegen, és éreztem, ahogy az arcom rákvörösbe vált. A kis rajongók méltatlankodtak ugyan, de amikor meglátták Harry-t, kicsit elbizonytalanodtak. Aztán már csak pár sornyi rajongó állt köztem, és Edward között. John és testvére készségesen osztotta az autogrammokat, és álltak be fotópózba. Edward az irányomba nézett, és megakadt a szeme. Tudtam, hogy felismert. Válaszul elmosolyodtam, mire, lepillantott a következő CD-re, amit dedikálnia kell. Amikor odaértünk, akkor aranyosan rám mosolygott, és megkérdezte.

-         Hova írhatom?

-         Bocs, elfelejtettem papírt hozni. – mosolyogtam.

-         Az kár. Pedig sokat ér az aláírásunk. Egy fotót? – vigyorgott tovább.

-         Fényképező gépem sincs. – most már egyre vigyorogtam.

-         Akkor tudod mit? A dedikálásnak fél óra múlva vége. Mit szólnál… ha elhívnálak pizzázni?

-         Tökéletes! – mosolyogtam.

-         Akkor fél óra múlva ’A PIZZÁZÓNÁL’! – gondolom a rajongók miatt nem mondta ki a nevét. Aztán átnyújtott egy cetlit, amin a pizzázó neve volt.

-         Okés! – kacsintottam, és Katetel odébbálltunk.

Amikor kiértünk, sóhajtottam egyet, majd Kate nyakába ugrottam. Vagy százszor megköszöntem, nagyon örültem. Fél óra múlva randi! Edwarddal. Istenkém, nem hiszem el!

-         Ez tök jó! – nevetett velem Kate.

-         És te? Úgy láttam, igen csak bámultad John, és utána dumáltatok is! Mesélj!

-         Oké… - mosoylgott. – De ne itt. Menjünk hozzám, oké? Ahhoz közel van ’A PIZZÁZÓ’! – nevetett.

-         Rendben.

Taxit fogtunk, és már ott is voltunk Katenél. Gyönyörű háza volt, mint egy apróbb palota. Le voltam nyűgözve!

-         Nah, szóval… - ült le. – Tetszik! – vigyorgott.

-         Gondoltam! – nevettem. – És miről dumáltatok?

-         Elhívott… pizzázni. – nevetett.

-         Gondolom ugyan oda. – mosolyogtam. Azért remélem nem dupla-randi lesz. Nem azért, de szeretnék kettesben lenni Edwarddal.

-         Nem baj?

-         Nem, dehogy. Csak, ne dupla-randi legyen, mert azokat nem szeretem. Olyan kínosak.

-         Szerintem is. Na, akkor öltözz át, én is átöltözök, és lassan indulhatunk is.

Úgyis lett. Fél négykor ott vártunk ’A PZZÁZÓ’ előtt, és vártuk Edwardékat. A Jedwardot. El sem hiszem! A Jedwarddal randizunk! Jaj, ez olyan rajongósan hangzott. Mindegy. És akkor egy fekete autó hajtott be a pizzázó elé, és kiléptek belőle Edwardék. Napszemüvegben, kapucniban, úgy, mint az első találkozásunkkor. John odament Katehez beszélni, Edward pedig mellém.

-         Hölgyem, mehetünk?

-         Persze! – nevettem.

-         Ha tudtam volna, hogy ilyen csinos leszel, kiöltözök!

-         Nem baj. – mosolyogtam. És bementünk ’A PIZZÁZÓBA’.