Bunkó...

Danielle szemszöge

Már négy napja csak bámulok magam elé, nem tudok sírni. Edward mindig felhívott, de nem tudott érdekelni. Nem vagyok mérges rá. Ha boldog, hát legyen. Csak ne az orrom előtt tegye. Mivel semmi sem volt itthon, leugrottam a közértbe. Éppen az utolsó csomag kenyeret akartam levenni a polcról (hiába, vasárnap van) amikor egy napszemüveges hülyegyerek elvette előlem, pedig az előbb még nem volt itt.

-          Bunkó… - mondtam.

Kifizettem, amiket eddig vettem, majd átmentem a pékségbe, és ott vettem kenyeret. Mikor mennék ki, nekem jön ugyan az a bunkó srác. Na, elegem lett, de mivel én normális vagyok, ezért felálltam, és tovább indultam VOLNA, ha az meg nem fogja a kezemet, és maga felé nem fordít.

-          Mi van? – ordítottam a képébe. – Nem vagyok flörtölős kedvemben.

-          Beszélnünk kell. – mondta az a fiú. Olyan WTF? Képet vághattam, mert levette a napszemüvegét, és egy ismerős szempárt pillantottam meg magam előtt.

-          Figyelj, engem nem érdekel, hogy kivel vagy, ha boldog vagy, akkor nekem mindegy, csak ne előttem enyelegjetek… - regéltem el monológomat.

-          Félreértetted… Lena csak arrafelé lakik éppen, és én elkísértem, mert bunkóság lett volna csak úgy otthagyni azzal, hogy randim van.

-          Hát, tudod, ez nekem nem éppen így jött le… eléggé… közel álltatok egymáshoz, és én nem a fejetek távolságára gondoltam. – mondtam flegmán.

-           

-          Félreértetted… - ismételte önmagát.

-          Eddy!! – hallottam egy visító hangot. Lena Meyer „jött be” a kapun, bár inkább a rontott be lenne a megfelelő kifejezés. – Úgy hiányoztál! – sipította német akcentussal, miközben a nyakába ugrott az említett „Eddy”nek.

-          Nem hiszem. – mondtam, és hazamentem.

Természetesen hívott, de nem érdekelt. Ha ő boldog, hát legyen, engem nem érdekel. Aztán rájöttem, hogy mégis…