Ennyi...

Danielle szemszöge

Zokogva fetrengtem a földön. Az orvosok bevittek, és benyugtatóztak. Az ágyon előre eredve folytak könnyeim. Bárki jött be, nem figyeltem rá. Két hét múlva, mikor végre összeforrtak a csontjaim, hazaengedtek. Haza is mentem. Felhívtam Johnt.

-          Szia… - mondta halkan. – Jobban vagy?

-          Hazaengedtek.

-          Szuper. – válaszolt csöppnyi lelkesedéssel sem.

-          Kate?

-          Megvan.

-          Edward? – csuklott el a hangom.

-          Ő is… bár nem tudom, hogy hol van, csak telefonon beszélünk.

-          Értem. Gondolom, nincs sok esély rá, hogy beszéljek vele.

-          Nem hiszem. Bocsi.

-          Semmi baj.

-          Nem jössz át?

-          De, persze.

Lementem, és felültem a biciklimre. Csak mentem, és mentem, mikor egyszer csak elborította az agyamat a köd, és nem láttam semmit. A következő pillanatban csapódást érzek. Repülök. Majd földet érek. Felkelek. Megszédülök. Az utolsókat rúgom. Utolsó erőmmel elkiáltottam magam.

-          Szeretlek, Edward! – és összeestem. Soha többé nem láttuk egymást.