Danielle szemszöge
Kinyíltak a szemeim. Egy
kórházban voltam. Még szép. A tekintetemet jobbra irányítottam. Semmi. Balra.
Ott colt Edward könnyezve, összetörten, ám szemében ott volt a remény.
Megszorítottam kicsit a kezét.
-
Szia. – suttogtam mosolyogva.
-
Tudom, hogy gyűlölsz. – suttogta ő is.
-
Ez nem igaz. Miért gyűlölnélek?
-
Mert ez miattam van. Ha… ha nem találkozunk… akkor most
nem lennél itt… miattam van minden. Danielle… úgy gondolom, jobb, ha most
mondom el. Jobb lesz, ha soha többé nem találkozunk. Soha… most látsz engem
utoljára. – majd felállt, megpuszilta a homlokomat, és kiment.
Nem számított az infúzió, semmi.
Felálltam, és utána rohantam. Bőrömből kitéptem az infúziót. És rohantam Edward
után. De eltűnt. Megsemmisülten, álltam a váróban, ahol néhányan hülyének
néztek. Csak sírtam és sírtam. És már egyáltalán nem azért éreztem gyengének
magam, mert összevertek... Nem. Hanem mert Edward elment. Itt hagyott. Egy
orvos visszahúzott a kórterembe, mondva, hogy nagy bajok lehetnek belőle, hogy
ha nem pihenek. De nem érdekelt. Kirántottam a kezem, és futottam a kijárat
felé. Ott volt. Odarohantam, de mire odaértem, addigra eltűnt. Beszállt egy
kocsiba, és elment.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése