Ennyi...

Danielle szemszöge

Zokogva fetrengtem a földön. Az orvosok bevittek, és benyugtatóztak. Az ágyon előre eredve folytak könnyeim. Bárki jött be, nem figyeltem rá. Két hét múlva, mikor végre összeforrtak a csontjaim, hazaengedtek. Haza is mentem. Felhívtam Johnt.

-          Szia… - mondta halkan. – Jobban vagy?

-          Hazaengedtek.

-          Szuper. – válaszolt csöppnyi lelkesedéssel sem.

-          Kate?

-          Megvan.

-          Edward? – csuklott el a hangom.

-          Ő is… bár nem tudom, hogy hol van, csak telefonon beszélünk.

-          Értem. Gondolom, nincs sok esély rá, hogy beszéljek vele.

-          Nem hiszem. Bocsi.

-          Semmi baj.

-          Nem jössz át?

-          De, persze.

Lementem, és felültem a biciklimre. Csak mentem, és mentem, mikor egyszer csak elborította az agyamat a köd, és nem láttam semmit. A következő pillanatban csapódást érzek. Repülök. Majd földet érek. Felkelek. Megszédülök. Az utolsókat rúgom. Utolsó erőmmel elkiáltottam magam.

-          Szeretlek, Edward! – és összeestem. Soha többé nem láttuk egymást. 

Alkonyul...

Danielle szemszöge

Kinyíltak a szemeim. Egy kórházban voltam. Még szép. A tekintetemet jobbra irányítottam. Semmi. Balra. Ott colt Edward könnyezve, összetörten, ám szemében ott volt a remény. Megszorítottam kicsit a kezét.

-          Szia. – suttogtam mosolyogva.

-          Tudom, hogy gyűlölsz. – suttogta ő is.

-          Ez nem igaz. Miért gyűlölnélek?

-          Mert ez miattam van. Ha… ha nem találkozunk… akkor most nem lennél itt… miattam van minden. Danielle… úgy gondolom, jobb, ha most mondom el. Jobb lesz, ha soha többé nem találkozunk. Soha… most látsz engem utoljára. – majd felállt, megpuszilta a homlokomat, és kiment.

Nem számított az infúzió, semmi. Felálltam, és utána rohantam. Bőrömből kitéptem az infúziót. És rohantam Edward után. De eltűnt. Megsemmisülten, álltam a váróban, ahol néhányan hülyének néztek. Csak sírtam és sírtam. És már egyáltalán nem azért éreztem gyengének magam, mert összevertek... Nem. Hanem mert Edward elment. Itt hagyott. Egy orvos visszahúzott a kórterembe, mondva, hogy nagy bajok lehetnek belőle, hogy ha nem pihenek. De nem érdekelt. Kirántottam a kezem, és futottam a kijárat felé. Ott volt. Odarohantam, de mire odaértem, addigra eltűnt. Beszállt egy kocsiba, és elment. 

Vér

Edward szemszöge

Kijött egy orvos. Arcán aggodalom ült. Nem, ugye nem? Megtörölte homlokát, majd odajött hozzám. Időközben befutott John és Kate is.

-          Önök Danielle Carey hozzátartozói? – kérdezte.

-          Igen, mondhatni. – suttogtam.

-          Mi van vele? – kérdezte Kate könnyekkel küszködve.

-          Eltört néhány csontja, és nagyon sok vért vesztett. Éppen ezért jöttem. Vért kellene adni.

-          Milyen kell?

-          A pozitív. Viszont ha 0-s vérük van, az is megteszi.

-          Én megyek! Nekem A pozitív. – mondta gyorsan Kate.

-          Volt önnek vérátömlesztése korábban, bármikor?

-          Nos… sajnos volt… - éreztem, hogy Kate mindjárt elsírja magát.

-          Akkor én adom. – mondtam végül. – Nekem is A pozitív.

-          Jöjjön velem fiatalember.

Egy rendelőbe vezetett, ahol vért vettek tőlem, majd kiküldtek pihenni egy kockacukorral. Hát mondhatom ez sokat ér. Három órán keresztül vártam, mikor végre kitolták. Sápadt és élettelen volt, de még csipogott a gép. Szóval él. Ez egy maroknyi boldogsággal töltött el. De látszott rajta, hogy bármelyik pillanatban meghalhat. Betolták az intenzívre, én pedig megkérdeztem az orvost, hogy bemehetek-e hozzá.

-          Igen, de csak rövid időre. Pihennie kell, és ne zaklassa fel. Ha pedig felébred, azonnal szóljon nekünk.

-          Persze, persze. – mondtam, és már bent is voltam.

Leültem az ágya mellé, és megfogtam a kezét. A könnyeim akaratlanul is előbuggyantak szemeimből. Sápadt bőre megrémisztett, és elszomorított. És mindez miatta van. Ezt meg kell oldanom… És akkor kinyitotta gyönyörű szemeit. 

Keserű dallamok....

Nos, mint látjátok, nem alakul rózsásan a helyzet. Néhány ideillő dalt, és kommentárt tennék ki ide. :)

"I don't want to do this anymore...." Danielle ugyan túléli, de lelki gondokkal küzd, és erre Ed még rá is segít...

"Miattad...." Edward miatt Danielle teljesen össze fog omlani, és tényleg depi lesz. Nem tud normális életet élni. Ez a dal erről szól...

Azaz fáj. Még mindig ez a téma - Danielle teljesen el van keseredve, és nem elég, hogy alighogy hazatér a kórházból egy szörnyű hír fogadja majd, de mással is szembesülnie kell...

Ehhez nem fűznék kommentárt... :')

Nos igen. Igazából ehhez se tudok mit mondani.

A lány

Edward szemszöge

Csörög a telefonom. John az. Hangja kétségbeesett volt. Egyetlen egy szó elég volt, hogy megértsem miért…

-          Danielle…

Együtt rohantunk a rendőrségre, ahol kinyomoztatták, hol van a telefon. Ott lesz Danielle is. Megtalálták. Bevágódtam a kocsiba, és indultunk. Egy csinos házhoz értünk. Lena nyitott ajtót.

-          Edward! Hát meglátogattál? – ugrott a nyakamba.

Én csak eltoltam, és bementem a házba, mögöttem John, Kate és a rendőrök. Lementünk a pincébe. Én nyitottam ki az ajtót. Lementünk a lépcsőn. És ott volt. Összekötözve, véresen, üvegszilánkok álltak ki a testéből. Kába volt, nem észlelt semmit. Hirtelen elfogott a rosszullét. Lassan odamentem, és felemeltem. Könnyek peregtek le az arcomon. Mutattam a rendőröknek, hogy felviszem a mentőhöz. Kirohantam vele, miközben elkezdtem sírni.

-          Ne halj meg! Ne halj meg! – kiabáltam, majd suttogásra váltottam át.

Betettem őt a kocsiba, majd beültem mellé. Az orvosok rákötöttek minden félét. A szíve alig vert. Az orvosok tájékoztattak, hogy túl sok vért vesztett, és készüljek fel, hogy lehet, hogy meghal. MÉGIS MILYEN RÉSZVÉT EZ?! Megérkeztünk a kórházba. Azonnal betolták a műtőbe. Én meg csak ültem kétségbeesetten és vártam. 

A halál dala...

Danielle szemszöge

Csöngettek. Ajtót nyitottam. Két tükörhobbit állt előttem, igen csak kigyúrt fajták. Közöttük egy kiakasztóan vigyorgó lány. Lena…

-          Vigyétek. – intett.

Felkaptak, befogták a szám, majd leütöttek. Egy koszos pincében ébredtem, összekötözve, kómásan. A földön feküdtem, mozdulni sem tudtam. Kába voltam, valószínűleg bedrogoztak. A fejem kavarog, és hányingerem van. Szörnyű. Belépett a két majom, és Lena, arcán gonosz mosoly. A két gorilla odajött hozzám, és megrugdosott, majd felemeltek, és egy üveghez dobtak. A szilánkok beleálltak a testembe. A vér lassan buggyant elő, és végigfolyt a bőrömön. Lena gonoszul vigyorogva megjegyezte:

-          Szánalom. – majd eltipegett. Gondolom Edwardhoz.

A két gorilla követte. Mikor kimentek, megcsörrent a telefonom, ami még mindig a zsebemben volt. Lassan kicsúsztattam, majd megnyomtam valahogy a felvesz gombot. John hívott. Megnyomtam még egy gombot, majd kihangosította.

 - Danielle! Danielle! Ott vagy? – kérdezte.

 - S… segí…ts… - mondtam csöndesen.

 - Danielle! Mi van? Danielle! – majd letette.

Végem. Egy apró könny folyt végig az arcomon, majd vegyült a véremmel, és lecsöpögött a földre.

***

Elvesztettem az időérzékem. Itt vagyok egy jó hosszú ideje. És még nem haltam meg. Nem tudom, miért, hiszen bedrogozva, sok vért vesztve meg kellett volna halnom. Lépteket hallottam. Gyors, ziláló lépteket. Berontottak a pincébe. Visszafojtott lélegzetek. Kiáltások. Könnyek. Rendőrök. Orvosok. Valaki felemel. A kötelek lehullanak rólam. Valaki rohan velem. Kétségbeesetten. Sír. Kiabál. Suttog. Könyörög. Műszerek pittyegnek. Sebesség. Majd sötétség…

Az igazság

Danielle szemszöge

Na, jó, ez tényleg nem szokásom, de mégis. Nyálas zenéket bömböltetek, és csokit zabálok. Aztán majd jó kövér leszek, és azért fogok csokit enni... Ez egy ördögi kör… Edward naponta vagy 20-szor hív. De nem érdekel. Magyarázhat, a nyilvánvalón nincs mit. Gondoltam, bekapcsolom a tévét, mert nem árt tudni, mi folyik odakint. Nem kellett volna. Pont az ment a hírekben, hogy Lena és Edward most már hivatalosan is egy pár, és milyen boldogok. Rögtön lekapcsoltam a tévét, és zokogva az ágyamra feküdtem. Ez nem lehet igaz! Végre, amikor minden jónak tűnik. Pont akkor. Gyomorszájba. Ilyen az én sorsom. Egyedül fogok meghalni. Megint csörgött a telefonom. Meg sem néztem, ki az, tudtam.

-          Nincs mit megmagyarázni! – mondtam.

-          Tessék?! – szólt bele Kate…

-          Kate! Jaj, bocsi, én csak…

-          Figyelj! Gyere át hozzánk, és ott mindenre fény derül!

-          Hozzánk?

-          Összeköltöztem Johnnal. – nem gyors ez egy kicsit?! – Háromra gyere, és válts emberi formát!

Letette. Az a jó, hogy nem tudom merre laknak… De mindegy is. Úgy se mennék el. Csak azt akarják, hogy megértsem, hogy Lenát szereti, és Lena milyen kedves, meg minden… Csak a szokásos. De engem nem érdekel. Háromkor aztán egy kocsi dudált a ház előtt. Kinyitottam az ablakot, és kinéztem. John és Kate állt ott, egy kocsival.

-          Gondoltuk, nem találsz oda, így hát eljöttünk érted! – ordította Kate.

-          Nem kellett volna fáradni… - motyogtam, de azért felöltöztem, és lementem.

-          Tényleg elég ijesztően festesz. – monda John.

-          Kösz! Egy lány ettől érzi a legjobban magát! – mondtam szarkasztikusan.

-          Befelé! – intett a kocsira Kate.

-          Mi az, amit itt nem lehet elmondani?

-          Valami fontosat, ami miatt egy érfelvagdosós emó lettél.

-          ÉN NEM VAGDOSOM AZ EREIM, JÓ?? – ordítottam.

-          Ha beülsz, elhiszem. – ajánlotta fel Kate.

Nem tehettem mást. Beültem az ablak mellé. Kate ült mellém, John pedig a másik oldalra. Elmentünk egy házig, ahol kiszálltunk, és bevonszoltak. Leültettek a kanapéra, és Kate egy fotelre ült velem szembe, John a karfájára. Megforgattam a szemeimet, és sóhajtottam egyet. Mondják már végre el, amit el akarnak, hogy hazamehessek!

-          Lena és Ed csak barátok. – tért a lényegre Kate.

-          Ja, persze, azért ugrott Lena a pékségben Ed nyakába, hogy „Eddy!”.

-          Lena egy kis girnyó. – szólt közbe John. – Csak rámászik Edre, féltékennyé akar tenni, megkeseríteni az életed. Minden csajjal ezt csinálja, aki bármiben is jobb nála.

-          És ÉN mégis miben vagyok jobb NÁLA? Oké, én nem vagyok bunkó, de ezt szerintem ő nem így látja.

-          Hát… látott titeket múltkor együtt. És elborult az agya.

-          Ez akkor sem változtat semmin. Edward hagyja magát. Nem hogy ellökné magától, még élvezi is, hogy Lenácska epekedik utána. Meg azt is, hogy engem lejárathat. És, ha most megbocsátotok, én hazamennék, mivel fény derült az „igazságra”.

És elmentem. Ők meg hagyták. Gondolom már mindketten rájöttek, hogy nem érdemes piszkálni.