Drága, édes álmok...

Danielle szemszöge

Az eső viharba váltott át, és Katetel álmosan pillantottunk ki az ablakon.

-          Basszus. De jó lesz ilyen időben hazamenni.

-          Tudod mit? Meghálálom a segítséged, ma itt alszol, oké? – mosolyogtam rá.

-          De hát nincsenek is itt a cuccaim, még csak egy pizsim sincs.

-          Adok kölcsön. Úgy se használtam még! – rántottam meg a vállam.

-          Köszi, Dani! – nevetett.

-          Áh, ne már, nem akarok fiú lenni! – nevettem én is, és eszembe jutott Edward. A zöld szemei és…

-          Oké, akkor… Elli? – mosolygott továbbra is.

-          Az már jobb. – mosolyogtam én is. – Szóval, a vendégszoba arra van, a fürdőszoba mellett. Van ágynemű, meg minden, és adok törölközőt is.

-          Köszi, megint. Nagyon köszönöm, tényleg. Na, akkor én megyek is fürdeni, ha nem gond! – állt fel.

-          Dehogy! Adok neked egy laza, fehér pólót, meg egy rózsaszín hosszúnacit, oké?

-          Tökéletes! – vigyorgott.

-          És… - folytattam, miközben kutakodtam. – Itt a törölköző!

-          Köszi! – és már ment is fürdeni.

Amíg ő fürdött, addig én megágyaztam magamnak, és mivel rohadt álmos voltam, ittam egy kis kólát, hogy legalább egy kicsit kibírjam. A kávét nem szeretem. Keserű. Túlcukrozni meg nem akarom, mert akkor meg édes. Maradok a kólánál. Fogtam a poharam, és ledobtam magamat a babzsák fotelba. Pár perc múlva Kate jött ki, vidáman, és megkérdezte:

-          Mit iszol?

-          Kólát. Hogy ne aludjak el olyan hamar.

-          Én inkább kávés vagyok. – huppant le mellém.

-          Én nem szeretem a kávét. Keserű. – nevettem. – Szóval… - mondtam némi csönd után. – Akarsz nézni valamit? Vígjáték, musical, horror, dráma, romantikus vígjáték…

-          Vígjáték. Hogy szépeket álmodjunk. – mosolygott.

Beraktam egy vígjátékot, és elkezdtük nézni. A vicceknél hangosan nevettünk, és beszélgettünk a film közben. Úgy éjfél körül véget ért a film, és elmentünk lefeküdni. Az ágyam most puhábbnak tűnt, mint máskor. Lassan süppedtem az álmok világába, lassan és ragadósan az álmoktól, amik eszembe jutottak. A tegnapi álmom: Edward a nyakamba ugrik, amikor meglát, és megölel, minden happy. De most, most más félét álmodtam. A kedvenc fehér-lila pólómban, és a kedvenc melegítőnacimban, mezítláb sétáltam a tengerparton. A homok cirógatta a talpamat, és a hullámok néha megcsapták a lábfejemet. A tenger hűs és kellemes volt. Lágyan fújt a szél, éppen csak meglibegtette a hajamat. Apró kagylók és kövek szegélyezték a víz szélét – varázslatos volt. Tudtam, hogy ez valódi hely – hisz jártam már itt, amikor tizenhat voltam. Olaszország gyönyörű partjai. Csak céltalanul sétáltam a víz és a homok peremén, amikor egy szőke srác mellém lépett. Felé fordultam, Edward volt az. Ki más is lehetett volna? Megfogta a kezem, simogatni kezdte. Együtt andalogtunk a parton, néha egymásra mosolyogtunk, és én már elhittem, hogy való. Aztán a nap lemenőben volt, rózsaszínre és narancsra festette a felhőket. Edward magával szembefordított, és azt mondta: „Te vagy életem értelme, szeretlek!” Na, itt jöttem rá, hogy ez csak álom. Bár reménykedtem, de tudtam, hogy nem igaz. Viszont mégis belementem. Szemébe néztem, és azt mondtam. „Én is!” Aztán megcsókolt. Az illata bódító volt. Mintha rózsa, fahéj, vanília, csokoládé, és minden más finom illatot összekevertek volna, és Edwardra öntöttén volna. Amikor a csókunk véget ért, hozzábújtam, úgy sétálgattunk tovább. És hagytam, hogy az álom sodorjon tovább…

Még egy próba...

Danielle szemszöge

Csöndben battyogtunk ki az épületből, nem vártuk meg a koncertet. Hívtunk egy-egy taxit, és vártunk. Amikor Kate taxija megjött, és felém bökött.

-          Elintézem, hogy találkozhass velük. Csak azért is! – mondta dacosan. Már nem igazán a szívesség miatt akarta, hanem megmutatni Louisnak, hogy igenis, találkozni fogunk a Jedwarddal. De én ezt egyre kevésbé hittem.

Megöleltem, aztán megjött az én taxim is. Otthon ledobtam a magas sarkúkat, és ledőltem az ágyra. A plafont bámultam, és nem gondoltam semmire. Semmire. Úgy negyed óra múlva elmentem lezuhanyozni, felvettem a pizsamám, és visszadőltem az ágyra, hogy bámuljam a plafont, és ne gondoljak semmire. De aztán megcsörrent a telefonom.

-          Haló? – szóltam bele mélabúsan.

-          Szia, Katherine vagyok! – hadarta a vonal túloldalán Kate. – Átmehetek?

Kinéztem az ablakon. Esett. Utána az órára pillantottam. Aztán végül kiböktem.

-          Gyere!

-          Tíz perc és ott vagyok!

Úgy gondoltam, össze kéne szedni magamat, szóval megmostam az arcom, és kifésültem a hajam. Két pohárban vizet melegítettem, hogy teát csinálhassak. Aztán már csöngetett is. Az ajtóban egy öleléssel fogadott, én meg próbáltam mosolyogni, végülis nem szakítottak velem vagy ilyesmi.

-          Teát?

-          Igen, kérek, köszi. – suttogta.

-          Epres?

-          Igen, sok cukorral. – elmosolyodtam. Jól ismertem Katet. És tudtam, hogy most eljött az ideje, hogy elmeséljem, mi a szitu.

Leültem mellé a másik babzsák fotelbe, és mély levegőt vettem. Odaadtam neki a teát, mire ő beleszürcsölt.

-          Tökéletes. – mosolygott. – Szóval, miért is akartál illetve akarsz találkozni a Jedwarddal?

-          Hát… - sóhajtottam. – Hosszú sztori.

-          Rendben. – tette le a teáját. – Időnk az van, és a kíváncsiságom is a megfelelő szinten van.  – nem fenyegetően hatott, inkább barátian. Rámosolyogtam.

-          Hát… - kezdtem bele. – Tudod, kirúgtak, és hát… - nem tudtam, hogyan öntsem szavakba, ami történt. – letört a cipőm sarka. És Edward éppen ott volt, és elkapott, hogy ne essek el. És… elbeszélgettünk. – Kate kerek szemekkel nézett. – Tényleg, csak beszélgettünk! Tartott vagy… öt percig? – Katherine megértően bólogatott. - És minden tök jó volt, aztán valaki – gondolom John – elhívta. És elment. Telószám, meg minden nélkül. Hát, ezért. És ma azt hiszem felismert.

-          Miből gondolod? – hajolt előrébb.

-          Olyan ’Hát te is itt vagy, Danielle?’ pillantása volt. Csak az a fafejű (itt nem fafejűt mondtam) nem engedett be minket.

-          Szemét! De erről jut eszembe. Van két jegyem a következő koncertjükre! – vigyorgott Kate.

-          Semmi kedvem elmenni! – nyöszörögtem.

-          Akkor sem, ha azt mondom, előtte dedikálás lesz?

-          És?

-          És… megvannak a kapcsolataim, hogy a sor elejére kerüljünk… - vigyorgott egyre jobban, kilátszottak tökéletesen fehér fogai.

-          Kate, te egy… zseni vagy! – ugrottam a nyakába. – Ott végre elbeszélgethetnék vele! Úristenem!

-          Oké, értem én, hogy boldog vagy, de éppen ezért nem kéne megfojtani! – nyögte.

-          Hoppá, bocsi, de… annyira örülök! – és elkezdtem ugrálni, meg táncikálni.

-          Azt látom! – nevetett Kate.

Mikor abbahagytam az örömtáncot, a második legfontosabb dologra koncentráltam.

-          Mikor lesz a koncert, és hol? És, mit vegyek fel? Úgy értem mit illik felvenni egy dedikálásra, ami után koncert lesz, és… - hadartam, de Katherine közbevágott.

-          Nyugi! Kedden lesz kétsaroknyira innen. A ruhád én elintézem, és minden egyén mást is. Neked csak az lesz a dolgod, hogy ne kukulj meg! Holnap elmegyünk bevásárolni, oké?

-          De hát holnap vasárnap lesz!

-          És? A kedvenc boltom mindig nyitva van, és… mindent lehet kapni benne!

-          Oké, akkor ezt megbeszéltük. – és még egyszer megöleltem drága jó barátnőmet – mert ezek után szerintem barátomnak mondhatom. 

Felismert!

Mivel Edward része igen rövidre sikerült, ezért most egyben rakom fel Danielle részével. :)

Danielle szemszöge

Katherine felmutatta a belépőjét, és már bent is voltunk. Nagy nyüzsgés volt, minden kis rajongó sikítozott, és ugrált. Katherine megfogta a kezem, és a másik irányba húzott. Egy darabig még látszott a rajongók áradata, aztán eltűntek. Egy hosszú, kivilágított folyosóra értünk, ami nagyon hasonlított egy kórházi folyosóra. Itt elengedte a kezem, és mentem mögötte. Egy húsos ember állt elénk, akitől kissé megijedtem. Ez, ha megfog egy narancsot, abból narancslé lesz! De Kate csak felmutatta a belépőjét, és az ember félreállt. Egy újabb hosszú folyosó következett. Aztán nevetgélés, és egy halk ’Au, John!’. Megdobbant a szívem. Megérkeztünk. Kate bekopogott egy ajtón, amit Louis Walsh nyitott ki. Végigmért minket, én pedig nyeltem egyet. Aztán megkérdezte, mit akarunk. Kate felmutatta a belépőjét ismét, és elmondta, hogy találkozni szeretnénk az ikrekkel. Hirtelen arra gondoltam, hogy vissza kéne fordulni, elmenni innen, de gyorsan. De Louis megszólalt.

-          Sajnálom, most nem érnek rá. Hamarosan egy utolsó hangpróba lesz. És utána kezdődik a koncert. Jöjjenek vissza utána.

-          Amikor már rajongók hada fog itt állni? – kérdezte sértődötten Katherine.

-          Sajnálom, de most nem engedhetem be magukat. Talán majd máskor.

Ennyi, Kész, vége. A zseniális tervemnek annyi. Még utoljára ránéztem Walshra, és akkor megjelent mögötte Edward. Vagy John… nem tudom megkülönböztetni őket. Egy pillanatra felém nézett, és tudtam, hogy felismert. Vagyis ő Edward. Néztük volna egymást percekig, ha (valószínűleg) John nem dobja fejbe egy vizes palackkal. Ekkor Edward nekitámadott, és megjegyeztem:

-          Szép hangpróba.

Louis hátra nézett, és meg forgatta a szemét.

-          Kérem, most távozzanak!

-          Addig nem, amíg be nem enged minket! – emelte fel a hangját Kate.

-          Már mondtam, hogy most nem alkalmas!

-          Jaj, most két percet nem tudnak ránk szánni?

-          Hát… - nézett hátra Louis – Nem!

És bevágta az ajtót. Már majdnem sírtam. Nem jött be. Még csak egy szót sem válthattam velük. De legalább Edward felismert. Talán most már könnyebb lesz. Talán ő is keresni fog. Remélem…

Edward szemszöge

Ma lesz a koncert. Johnnal nagyon izgulunk, mintha csak először lépnénk színpadra. Ilyenkor általában baromkodással vezetjük le a feszültséget. Hosszú folyosókon mentünk végig, mire elértünk az öltözőnkbe.

-          Hangpróba, fiúk! – szólalt meg Louis.

-          Oké, egy pillanat! – szóltam, és az ásványvizes palackokra pillantottam. Megragadtam, és jól John fejéhez vágtam, ami aztán szétrepedt, és a víz kifolyt a padlóra.

Csak nevetni tudtam, és elkezdtem ösztönösen hátrálni. John ilyenkor mindig bedurvul. Közel voltam az ajtóhoz, és láttam, hogy Louis éppen beszélget valakivel. Egy lány volt ott, kb. 21 éves, zöld ruhában, és vörös hajjal, mögötte pedig egy gyönyörű, fekete ruhás lány. Néztem egy ideig, olyan ismerős volt. Várjunk csak! Ez Danie… John megdobott egy vizes palackkal. Rávetettem magam Johnra, hogy visszakapja. Közben viszont egészen máson járt az agyam. Danielle… itt van? Mit akarhat? Csalódottnak tűnt. Aztán egy ajtócsapódást hallottam.

-          Fiúk, hangpróba, most! – utasított Louis. Miért nem engedte be őket?

Csalódottan néztem az ajtóra, aztán megkezdtük a hangpróbát…

Köszönöm, Katherine!

Danielle szemszöge

-          Igen!... Igen!.... Köszönöm Kate! Sokat segítesz…. Igen, kirúgtak. De még egyszer köszi, hogy elintézed! Hogy köszönhetném meg?... Ó, Kate, te egy angyal vagy… Rendben, akkor holnap hétkor az épület előtt… igen, kiöltözök… Szia!

Elintézve! Ez az! Holnap találkozok Edwarddal! Jaj, Istenem! De mit vegyek fel? Nincs semmi csinos göncöm! Sürgősen el kell mennem, venni egyet! Akkor megyek is! Dublin egy olcsóbb ruhaboltja felé vettem az irányt, remélve, hogy találok valami olcsó, csinos ruhát. Meg is találtam. Egy csinos, fekete koktélruha, apró, selyemszalaggal körbekötve a derekamon, vettem hozzá illő cipőt is (ugyanis a legutóbbinak ugye letört a sarka), és otthon majd átbogarászom az ékszereimet. Enyhe sminket teszek majd fel, és csinos leszek, hogy azért ne undorodjon tőlem. Fúh, most bepörögtem! Holnap találkozok Edwarddal. Tükörbe néztem. A hajam egy nagy gubanc, a bőröm nem igen szép. Szóval szépítő fürdőt kell vennem. Arcpakolás, habfürdő, körömápolás, stb. Fürdés közben a Lipsticket hallgattam. Megragadott, amikor rájuk kerestem. Az Ooo rész megvan. Mikor végeztem, ettem egy főtt tojást, és lefeküdtem aludni. Másnap korán ébredtem, és feltettem egy avokádópakolást, és kifestettem gyöngyház színűre a körmöm. Hajat mostam, és megszárítottam, és tornáztam egy kicsit, hogy fittebbnek tűnjek. Utána lezuhanyoztam (megint, én észlény) és máris dél volt. Ettem egy almát, és egy kis joghurtot, utána leültem tévét nézni. Pont a klipjük ment a tévében. Őrült, de nagyon vicces klip volt. Utána el voltam még egy darabig a tévén, majd lehuppantam a laptopom elé. Csináltam magamnak twittert, mert olvastam, hogy nekik is van. Nem követem őket, csak elolvastam, miket írtak. Olyan baromságokat, hogy mittomén hol találkoztak rajongókkal, és nagyon klassz volt, meg minden, és kaptak vattacukrot. Nézegettem a tweetjeiket, majd ránéztem az órára. Jesszusom, öt óra van! El kell kezdenem készülődni. Felvettem a fekete ruhát, átkötöttem a selyemszalagot. Kerestem egy szép fülbevalót, és egy nyakláncot. Jöhetett a smink. Halványszürke szemfestéket tettem fel, kispiráloztam a szempilláimat, és szájszínű szájfénnyel kifestettem a szám. Még egyszer kifésültem a hajamat, és belebújtam a cipőmbe. Ezúttal nem fogok mérgemben dobbantani, bár lehet, hogy megint elkapna… És elindultam taxival az épület felé. Hét előtt tíz perccel értem oda, Katherine már ott volt. Zöld, térdig érő ruhában volt, vörös haja – mint mindig – göndören omlott vállaira. Huncut, zöld szeme volt, szeplői pedig csak még jobban kihangsúlyozták azokat. Mosolyogva indult felém, és megölelt. Igen, jóban voltunk. És tudtam, hogy egyszer még el kell mesélnem neki, miért kértem a szívességet. Majd. Talán holnap, de nem ma. 

Hmm...

Edward szemszöge

Egy újabb koncert elintézése. Szuper. John meg persze a rajongókkal van. Mint általában. Én meg intézzem a nehezét. Mint általában. Éppen felfelé haladtam a lépcsőn sapival a fejemen (hiába, nem kéne, hogy felismerjenek, de ez valahogy mindig fordítva sül el), amikor egy fiatal (kb. velem egykorú) lány cipőjének a sarka letört, és elkezdett a föld felé zuhanni. El kell kapnom! Vagy öt lépcsőfok választott el tőle, szóval egy hatalmasat ugrottam, és megfogtam. Magamhoz szorítottam, nehogy még egyszer elessen, vagy megszédüljön. Kicsivel volt alacsonyabb nálam – ezt nem szoktam meg, általában alacsony lányokkal szoktam találkozni. Mármint a rajongóimmal. Kb. egy percig öleltem, aztán elengedtem, de még mindig fogtam a karját, hátha megszédül. Lenéztem az arcába. Nagy, mély barna szemei voltak, olyanok, mint a tejcsokoládé, hosszú, aranybarna haja lágyan omlott a vállára. Úgy láttam, ő is vizsgál engem. Aztán kilépett a magas sarkúkból, és felvette őket. Kicsit mintha megingott volna, ezért, gyorsan megjegyeztem.

-          Óvatosan, nehogy megszédülj!

-          Á, ne félts engem. – vágta rá. – Ami ma történt velem, ahhoz képest ez semmi, csak hab a tortán.

-          Miért, mi történt?

-          Hát, tömören? Kirúgtak! – beletúrt a hajába, és elgondolkozott.

-          Ó, sajnálom. – jó kis napja lehetett. - Amúgy a nevem Edward! – törtem meg a pillanatnyi csendet. 

-          Danielle. De szólíts csak… igazából nem tudom, milyen beceneveim vannak. – elpirult.

-          Lehetnél… Dan… - annyira vicces volt Dannek hívni, hogy nem állhattam meg, nevetnem kellett. 

-          Jaj, ne már, nem akarok fiú lenni! – nevetett velem.

-          Akkor nem tudom. És, ha már itt tartunk, te milyen becenevet adnál nekem? – mosolyodtam el. Csinos lány, talán lehetne valami köztünk…

-          Eddy…Ed… ilyen alap becenevek. – forgatta a szemét. 

-          És… mást?

-          Nem tudok. – nevetett. Olyan édesen, hogy rögtön szerelembe estem.

-          Edward! – nem igaz! John, csak két percre nem hagynál békén?

-          Megyek! – kiabáltam vissza. – Hát, jól volt találkozni, és… vigyázz a sarkokkal.

-          O…ké?

-          Szia, majd még találkozunk – remélem! – meg kellett ölelnem. Még egyszer, talán utoljára. Nem valószínű, hogy még fogunk találkozni. Sajnos.

-          Szia! – suttogta.

És már ugráltam is le a lépcsőn, kettesével szedve a fokokat, és oda rohantam John mellé.

-          Mi van? – kérdeztem idegesen.

-          A rajongók? – mutatott rájuk.

-          A koncert? – és Danielle? De ezt már nem mondtam ki.

-          Még nem intézted el?

-          Nem olyan könnyű megtalálni azt az irodát. – hazudtam könnyedén.

-          Oké, menj, de siess! Harmadik emelet, 10-es szoba, tudod!

Megint nekilendültem az utamnak, remélve, hogy még találkozhatok Danielle-vel. De ő sajnos úgy tűnik idő közben kislisszolt valahol, mert nem találtam sehol. Bánatosan mentem be a szobába, és elintéztem a koncertet. 

A francba!

Danielle szemszöge

A fenébe, ez nem lehet igaz! Reménykedtem, hogy legalább Edward jó lehet a mai napomban, de nem, miért is? A sors azt akarja, hogy szörnyű életem legyen! Ne legyen pasim, se munkám, se semmim, csak egy kis lyuk, ahol ellakhatok! A francba! A mai nap fénypontja a reggeli kávé volt, komolyan. Ennél rosszabb napot elképzelni se tudok. Ó, Edward. Mindig az ő képe lebeg előttem. Annyira… angyali volt. Mintha Isten küldte volna rám, hogy ne szomorkodjak az elbocsátás miatt… Bár én ezek után nem nagyon hiszek Istenben… még csak a száma sincs meg… mármint Edwardnak… Pedig pont az esetem!... Azt hiszem… remélem… Ó, drága csoki, te legalább itt vagy nekem… de kevés vagy! Ha legalább beléd lenne vésve Edward száma… Felültem az ágyamon, és rápillantottam a laptopomra. Dublin talán nem olyan nagy… remélem… Lehuppantam a laptop elé, és begépeltem a Google-be (hiába, Google a barátom), hogy Edward, Dublin. Rögtön egy csúcsos hajú fiú képe fogadott. Jézusom! Első reakcióm az volt: ki ez? A második pedig az, hogy mennyire ismerős. A szeme, mintha csak Edwardot látnám… óh, én tökfej. Hogy lehettem ennyire vak? Az oké, hogy el voltam keseredve, meg minden. De hogy azért őt ne ismerjem fel, még ha nem is állt égnek a haja, meg nem volt feszülős gatyában az ikertesója mellett. Hülye, vaksi, naiv én. Még ha nem is vagyok nagy rajongója, mindenki tudja, ki is ő. Szerintem még a vakok is felismerik! Csak én nem. Én, a magam hülye, vaksi, naiv fejemmel. Edward… Grimes? Hát ez szuper… egy világhírnevű énekesbe szerettem bele, akinek ráadásul még ikertestvére is van! Király. Csak én tudom az ilyen fiúkat kifogni? Vagy egy bunkó, izomagyú testfelépítő, vagy egy nácista önimádó, vagy egy drogdíler (igen, volt ilyen pasim is, körül-belül 1 óráig – ez az az idő volt, amíg be nem vallotta, hogy mivel foglalkozik), és most? Egy híresség. Szuper. Danielle, te már csak ilyen vagy. Nem tudsz kifogni egy hétköznapi, kedves, és helyes srácot se? Hülye, vaksi, naiv én. Ezt nem hiszem el. Nem, nem, nem! Miért? Miért vagyok ennyire szerencsétlen? De akkor is… Edward… Grimes. Jedward. Muszáj találkoznunk, hátha… á, már biztosan elfelejtett. Csak egy lennék a sok, visítozó, ugrabugráló és sírdogáló rajongó közül. Nem, én ezt nem akarom. Más eszközökhöz kell folyamodnom. Az Isten szerelmére, húsz éves vagyok, majd csak kitalálok valamit! Valamit… tudom is! Ó, ez az, ördögi kis tervem van! Lehet, hogy kirúgtak, de attól még a kapcsolataim megvannak! Katherine biztos el tudja intézni nekem! Csodás. Úgy is tartozik nekem (hosszú sztori, legyen elég annyi, hogy ha én nem lennék, már négy hónapja nem lenne munkája), szóval örömmel megteszi. Rendben. Hol lesz legközelebb koncertjük? Böngésztem egy kicsit, és a hivatalos oldalukon érdekes infóra akadtam. Holnap pont az én drága, régi munkahelyemen fognak fellépni. Tökéletes! Katherine majd elintézi nekem a találkát, és, akkor nem leszek egy a sok, visítozó, ugrabugráló és sírdogáló rajongó közül. Jó kis terv. Rendben, először is, fel kell hívni Katherinet...

Sors

Danielle szemszöge

Csalódva léptem ki a teremből. Mr. Johnson szavai mélyen lesújtottak. Meg se fordultam, úgy csuktam be magam mögött az ajtót. Szavai még mindig a fülemben csengtek – ha csak nem szajkózta még mindig ugyan azt az irodájában -, ahogy mélyen a szemeimbe néz, és egyszerűen kijelenti: Ki van rúgva! Egy világ omlott össze bennem, és nem tehettem mást, mint hogy eltűröm. Lassan lépkedtem a folyosón, lehajtott fejjel. Úgy éreztem, mindenki rajtam nevet. Mit sem törődve magas sarkúimmal, mérgesen dobbantottam az egyik lépcsőfokon. Hiba volt. A sarok letört, én pedig elvesztve az egyensúlyomat elkezdtem zuhanni lefelé. Kinyújtottam a karom, hogy elkapjam a korlátot, és valahogy látványosan megálljak, de két kéz gyorsabb volt nálam. Elkapott, és felhúzott. Szorosan magához szorította, gondolom, nehogy megint elessek. Bódító illata volt. Nem olyan oroszlánszag, és nem is dezodor – hanem valami egészen más. Sajátos, és – meg kell, hogy mondjam – igen kellemes illata volt. Pár perc múlva elengedett, és megvizsgálta az arcom. Én is az övét. Úgy nézett ki, mint egy angyal. Szemei zöldek voltak, haja – ami kilógott a baseball sapka alól – aranyszőke. Igen magas volt, legalábbis nálam biztos magasabb pedig én se vagyok egy törpe. Kiléptem gyorsan magas sarkúimból, és felemeltem őket, csak hogy tegyek valamit, és megtörjem a mozdulatlanságot. Nem szerettem tétlenkedni. Mikor lehajoltam megszólalt.

-          Óvatosan, nehogy megszédülj.

-          Á, ne félts engem. – vágtam rá. – Ami ma történt velem, ahhoz képest ez semmi, csak hab a tortán.

-          Miért, mi történt? – kérdezte ártatlanul, akár egy kis gyerek. Nehéz volt ellenállni neki.

-          Hát, tömören? Kirúgtak! – idegesen túrtam a hajamba.

-          Ó, sajnálom. – és úgy nézett a földre, mintha az ő keze is benne lenne. Egy pillanatra ezen el is gondolkodtam…

-          Amúgy a nevem Edward! – mosolyodott el.

-          Danielle. De szólíts csak… igazából nem tudom, milyen beceneveim vannak. – Újabb leégés. Perfect. Még egy rendes srác, aki ráadásul még helyes is, és valószínűleg nem bűnöző, és én eltolom. Szuper…

-          Lehetnél… Dan… - de elnevette magát.

-          Jaj, ne már, nem akarok fiú lenni! – nevettem vele.

-          Akkor nem tudom. És, ha már itt tartunk, te milyen becenevet adnál nekem? – mosolyodott el kacéran. Ezek szerint nem égtem le… annyira…

-          Eddy…Ed… ilyen alap becenevek.

-          És… mást? – mosolygott még mindig kacéran.

-          Nem tudok. – nevettem.

-          Edward! – hallatszott a távolból egy hang.

-          Megyek! – kiáltotta vissza. – Hát, jól volt találkozni, és… - lepillantott a lábaimra – vigyázz a sarkokkal.

-          O…ké? – meg voltam illetődve. Igen, nagyon.

-          Szia, majd még találkozunk – remélem! – és megölelt. Ismét beszippantottam bódító illatát, és hirtelen nem akartam elengedni. De tudtam, hogy muszáj, ezért elengedtem.

-           Szia!

Milyen helyes fiú. Este még biztos felhívom… várjunk csak… nem adta meg a számát, a francba! Utána néztem, de már eltűnt. Ennyit arról, hogy még találkozunk. Pedig én reménykedtem. Ó, Edward!