Sors

Danielle szemszöge

Csalódva léptem ki a teremből. Mr. Johnson szavai mélyen lesújtottak. Meg se fordultam, úgy csuktam be magam mögött az ajtót. Szavai még mindig a fülemben csengtek – ha csak nem szajkózta még mindig ugyan azt az irodájában -, ahogy mélyen a szemeimbe néz, és egyszerűen kijelenti: Ki van rúgva! Egy világ omlott össze bennem, és nem tehettem mást, mint hogy eltűröm. Lassan lépkedtem a folyosón, lehajtott fejjel. Úgy éreztem, mindenki rajtam nevet. Mit sem törődve magas sarkúimmal, mérgesen dobbantottam az egyik lépcsőfokon. Hiba volt. A sarok letört, én pedig elvesztve az egyensúlyomat elkezdtem zuhanni lefelé. Kinyújtottam a karom, hogy elkapjam a korlátot, és valahogy látványosan megálljak, de két kéz gyorsabb volt nálam. Elkapott, és felhúzott. Szorosan magához szorította, gondolom, nehogy megint elessek. Bódító illata volt. Nem olyan oroszlánszag, és nem is dezodor – hanem valami egészen más. Sajátos, és – meg kell, hogy mondjam – igen kellemes illata volt. Pár perc múlva elengedett, és megvizsgálta az arcom. Én is az övét. Úgy nézett ki, mint egy angyal. Szemei zöldek voltak, haja – ami kilógott a baseball sapka alól – aranyszőke. Igen magas volt, legalábbis nálam biztos magasabb pedig én se vagyok egy törpe. Kiléptem gyorsan magas sarkúimból, és felemeltem őket, csak hogy tegyek valamit, és megtörjem a mozdulatlanságot. Nem szerettem tétlenkedni. Mikor lehajoltam megszólalt.

-          Óvatosan, nehogy megszédülj.

-          Á, ne félts engem. – vágtam rá. – Ami ma történt velem, ahhoz képest ez semmi, csak hab a tortán.

-          Miért, mi történt? – kérdezte ártatlanul, akár egy kis gyerek. Nehéz volt ellenállni neki.

-          Hát, tömören? Kirúgtak! – idegesen túrtam a hajamba.

-          Ó, sajnálom. – és úgy nézett a földre, mintha az ő keze is benne lenne. Egy pillanatra ezen el is gondolkodtam…

-          Amúgy a nevem Edward! – mosolyodott el.

-          Danielle. De szólíts csak… igazából nem tudom, milyen beceneveim vannak. – Újabb leégés. Perfect. Még egy rendes srác, aki ráadásul még helyes is, és valószínűleg nem bűnöző, és én eltolom. Szuper…

-          Lehetnél… Dan… - de elnevette magát.

-          Jaj, ne már, nem akarok fiú lenni! – nevettem vele.

-          Akkor nem tudom. És, ha már itt tartunk, te milyen becenevet adnál nekem? – mosolyodott el kacéran. Ezek szerint nem égtem le… annyira…

-          Eddy…Ed… ilyen alap becenevek.

-          És… mást? – mosolygott még mindig kacéran.

-          Nem tudok. – nevettem.

-          Edward! – hallatszott a távolból egy hang.

-          Megyek! – kiáltotta vissza. – Hát, jól volt találkozni, és… - lepillantott a lábaimra – vigyázz a sarkokkal.

-          O…ké? – meg voltam illetődve. Igen, nagyon.

-          Szia, majd még találkozunk – remélem! – és megölelt. Ismét beszippantottam bódító illatát, és hirtelen nem akartam elengedni. De tudtam, hogy muszáj, ezért elengedtem.

-           Szia!

Milyen helyes fiú. Este még biztos felhívom… várjunk csak… nem adta meg a számát, a francba! Utána néztem, de már eltűnt. Ennyit arról, hogy még találkozunk. Pedig én reménykedtem. Ó, Edward!