Danielle szemszöge
- Akkor megadjam John számát, hogy elkérhesd Edét?
- Nem, az bunkóság lenne… különben is… ha a sors úgy akarja, összehoz minket… megint… - a térdeimre tettem a kezeim, és azokon támaszkodtam.
- Hát, ha így gondolod… de szerintem a sorsnál is van egy határ… - kuncogott. – És szerintem nem lenne bunkóság. Ha akarod, felhívom Johnt, hogy adja meg Edward számát…
- De most koncertjük van! – akadékoskodtam. Nem akarok kiszolgáltatottnak tűnni. Minden Kate tesz meg nekem, milyen már ez? Nem, ezt nekem kell megoldanom.
- És? John nekem azt mondta, bármikor hívhatom…
- Jah, szerintem is nagyon bírná, ha koncert közben elkezdene csörögni a telója…
- Azt mondta, hogy tetszem neki… - áradozott Kate.
- Szupi! – legalább neki összejön.
Mivel eléggé lelombozódtam, ezért kimentem sétálni. Az eső is kezdett szemerkélni, és hideg volt, de nem érdekelt. Most már bizony szerelmi bánatom van. Hogy lehet ilyen feledékeny? Csak tocsogtam a tócsákban, már mindenem szétázott, mert esernyő nélkül mentem. Aztán eszembe jutott, hogy hazamehetnék. Úgy is tettem. Mivel felhívni nem tudtam, Johntól elkérni pedig pofátlanság lenne, ezért csak feküdtem az ágyon. Kate beírta a telefonomba John számát, de nem hívhatom fel. Akkora bunkóság lenne. És mi van, ha koncert közben hívom? Fenébe a jó modorral, talán még nem kezdődött el. Megnyomtam a gombot, és vártam. Nagyon remélem, nem rosszkor hívom.
- Haló? – szólt bele John.
- Szia, Danielle vagyok, rosszkor hívlak?
- Nem, dehogy, a koncert még nem kezdődött el. Mizu?
- Edward elfelejtette megadni a számát. – nevettem.
- Igen, ezt általában elfelejti. – kuncogott. – Akkor megadom! – és bediktálta.
- Köszi, John, nagyon rendes vagy! Akkor szerinted most Edwarddal is beszélhetek? – kérdeztem reménnyel telve.
- Persze, ő már teljesen kész van, csak a haját állítgatja. Ha egy szál félreáll, nyomba rohan a tükör elé. – nevetett.
- Oké, és még egyszer, köszi! Szia!
- Szia!
Aztán tárcsáztam Edward számát. Istenem, vedd fel!
- Tessék? – szólt bele flegmán Edward.
- Szia, Ed, Danielle vagyok! – mikor kimondtam a nevem, vett egy nagy levegőt.
- Szia! De miért nem jelezte ki, ki hív? – gondolkozott hangosan.
- Mert elfelejtetted megadni, te! –nevettem. Végre, megvan a cél!
- Ja, értem. Kitől kérted el? – érdeklődött.
- Johntól. Az ő száma Kate-től van meg.
- Értem. És hogy vagy? – hallottam, hogy belemosolygott a mondatba.
- Jól, köszi. Mikor találkozhatunk legközelebb?
- Holnap szabad vagyok.
- Az szuper. Akkor… miért nem jössz át? – vetettem fel.
- Rögtön házhoz viszel? Ó, Bad Behaviour! – nevetett.
- Jaj, te, nem azért, csak beszélgetni. Honlap úgy is rossz idő lesz.
- Rendben, merre laksz? – bemondtam a címem, és azt ígérte, hogy holnap háromra itt lesz.
Még beszélgettünk egy keveset, de utána kezdődött a koncert. Mondta, hogy nézzem, mert élő adás van. Bekapcsoltam, pont kezdődött. John és Edward ugra-bugrált ide-oda, fel voltak pörögve. Aztán jött egy dal, amit Edward úgy konferált fel, hogy „Ismerek egy csajt, aki tök jó fej, meg minden, és ezt a dal neki küldöm! Nevet nem mondok, de ha nézi, tudni fogja!” és édesen mosolygott a kamerába. Elolvadtam. Ez biztos nekem szólt. Tuti.
